„Akkor a tudás – úgy tűnik nekem – semmi más, csupán gondolataink kapcsolatának és megegyezésének vagy különbözőségének és összeegyeztethetetlenségének felismerése” – írta John Locke Értekezés az emberi értelemről című 1683-as művében (Dienes Valéria fordítása). Ez az ötlet viszont már régóta a zsidóság része volt a 17. században. A szombat kimenetelekor pont az átó chojnén löodom dá’ász (tehát a tudást tárgyaló) áldásban toldunk be egy részt, melyben kihangsúlyozzuk, hogy a Teremtő különbséget tesz a szent és a profán, a fény és a sötétség, Izrael és a többi nép, illetve a hetedik nap és a teremtés hat napja között.
Ebben az áldásban fejezzük ki azt is, hogy az Örökkévaló ad nekünk mindenfajta intellektuális képességet. Innen nézve érdekes Francis Fukuyama A politikai rend eredete című 2011-es könyve, amelyben a neves filozófus ismerteti az olvasóval a vallás vélt evolúciós szerepét.
„Kognitív szemszögből nézve bármelyik vallási rendszert leírhatjuk úgy, mint egy olyan mentális modelljét a valóságnak, amelyben a kauzalitást a metafizikus birodalomban elhelyezkedő és a hétköznapi tapasztalatokon túlmutató láthatatlan erőknek tulajdonítjuk. […] Ez vezet a rituáléhoz, a megismételt cselekedetekhez, melyek kapcsolódnak a természetfölötti rendhez […]” (Pető Márk fordítása.)
A rituáléból később szabály lesz, és a szabályból intézmény. Viszont a rituálé soha nem kopik ki. Fukuyama interdiszciplináris kutatása szerint a rituálékat újra és újra megtöltjük tartalommal, mert szinte irracionális szükségünk van a szabályokra, melyek társadalmaink és közösségeink alapjai. Valóban, a zsidóságban is sok micvának többféle magyarázata van, melyek az idők során elő-előbukkannak. Esetleg még hihetünk Áchád Há’ámnak is, aki szerint nem a zsidóság tartotta meg a szombatot, hanem a szombat tartotta meg a zsidóságot.
Fukuyama elméletével viszont több problémánk is van, de egy rövid pillanatra talán értékelhetnénk, hogy milyen szépen kapcsolódik a sábesz kimenetelekor mondott betoldáshoz. Az Istenről alkotott képünk absztrakt gondolkodást szül: átó chojnén leodom dáász umeláméd leenojs binó (te adsz az embernek tudatot és tanítod értelemre), a szent bevezeti számunkra a rituálé fogalmát: vátávdél Hasem Elojkénu béjn kojdes lechol…béjn jojm hasvii lesésesz jeméj hámáásze (és elválasztod a szentet a hétköznapitól stb.), majd a rituálé a társadalmi csoport belső kohézióját növeli: bén Jiszroél loámim (különbséget teszel Izrael és a népek között).
Az evolúciós elméletből szintén nem kell problémát csinálnunk. Palesztina első főrabbija, Avraham Jichák HaKohen Kook például kifejezetten támogatta az evolúciós gondolatot: az elképzelés, amely szerint a világ egyre javul, és közeledik a tökéletesség felé, kabbalisztikus gondolat volt a számára. (Bár egyesek, azok közül, akik magyarázzák az idősebb Rav Kook műveit, az evolúció kérdésében érdekes módon eltérnek tanáruktól.) Ennek a kooki filozófiának a része az is, hogy Ádám és Éva története az emberiség öntudatra ébredésének metaforája, és ezt az értelmezést vetette fel a Richard Dawkins biológussal folytatott vita során a volt brit főrabbi, Jonathan Sacks is. Számunkra ennek elsősorban társadalmi és nem természettörténeti jelentősége van.
Kook és Sacks rabbik nézetétől valamelyest eltér Fukuyama magyarázata. Szerinte ugyanis az ember – a felvilágosodás gondolkodóinak véleményével ellentétben – sohasem hozott konkrét döntést arról, hogy társadalomban akar élni. Egyszerűen csoportosan élt már akkor is, amikor „megjött az esze”. A Biblia segíthet nekünk egy picit ezen a téren. Ahogy Soloveitchik rabbi is írja A hit magányos emberében, két teremtéstörténet van lejegyezve a Tórában: az egyikben Ádám és Éva együtt jönnek a világra, míg a másikban a férfi egyedülléte (és nem magánya) miatt van szükség a nőre. Tehát legalább az egyik tórai magyarázat az emberi történelem hajnala óta társas lénynek tartja az embert. (Érdekes, hogy a felvilágosodás filozófusai pont csak a másik teremtéstörténetet használták, és néha úgy tűnik, kizárólag a zsidóknak és a bibliakritikusoknak okoz problémát, hogy mindig is két verzió volt a kánonban.)