az öregedés ellenszere az utolsó parancsolatban rejlik

Eljött a pillanat, amikor Mózesnek meg kellett halnia. Már korábban eltemette a nővérét, Mirjámot és az öccsét, Áront. Imádkozott Istenhez, nem azért, hogy örökké éljen, és nem is azért, hogy tovább élhessen, csak azért, hogy „hadd menjek oda, hogy láthassam a földet a Jordánon túl” (5Mózes 3:25). Hadd fejezzem be az utat, hogy eljuthassak a célig. De Isten nemet mondott: „Elég legyen – mondta az Örökkévaló. – Ne említsd meg többet ezt.” Isten, aki meghallgatta Mózes majdnem összes imáját, ezt megtagadta neki.¹

Mit csinált Mózes az életének ezeken az utolsó napjain? Két utasítást adott, amelyek az utolsók a 613 micvá közül, és amelyeknek később fontos következményei voltak a zsidó vallás és a zsidó nép számára. Az egyik Hakél néven vált ismertté, ami arra utasítja a királyokat, hogy hívják össze a népet szukotkor a smita év utáni évben.

„Hét év végével, az elengedés évének idején, a sátrak ünnepén, midőn eljön egész Izrael, hogy megjelenjék az Örökkévaló, a te Istened színe előtt, azon a helyen, melyet kiválaszt, olvasd föl ezt a tant egész Izrael előtt, füleik hallatára. Gyűjtsd egybe a népet: a férfiakat, a nőket, a gyermekeket és idegenedet, aki kapuidban van, hogy hallják és hogy megtanulják, és féljék az Örökkévalót, a ti Isteneteket és őrizzék meg, hogy megtegyék a tannak minden szavait. És gyermekeik, akik nem tudják, hallják és tanulják meg, félni az Örökkévalót, a ti Isteneteket minden időben, amíg éltek a földön, ahova átvonultok a Jordánon, hogy azt elfoglaljátok.”²

A Biblia nem utal később erre a parancsra, de több leírás is van ilyen gyülekezésekről. Ezek általában a szövetség megújításáról szóltak, amikor a király összehívta a népet, felolvasott nekik a Tórából, vagy emlékeztette őket a történelmükre, és felszólította őket, hogy emlékezzenek, hogy az Istennel szövetségre lépett népként mi a sorsuk.

Ez az, amit Mózes csinált az élete utolsó hónapjában. Az egész ötödik könyv a szövetség újbóli megállapítása, majdnem negyven évvel és egy generációval az eredeti, Szináj-hegynél kötött szövetség után. Van erre még egy példa Józsua könyvének utolsó fejezetében, azután, hogy Józsua átvezette a népet a Jordánon, és a háborúk után letelepítette őket.

Egy másik esemény sok évszázaddal ezután, Jósiás király uralkodása alatt történt. Az ő nagyapja, Menassé, aki 55 évig uralkodott, Júdea egyik legrosszabb királya volt, aki különféle bálványimádó szokásokat vezetett be, köztük a gyerekáldozatot. Jósiás vissza akarta állítani a vallást, és többek között elrendelte a Templom megtisztítását. Ezalatt a tisztítás alatt találtak a Szentélyben egy tóratekercset ³, amely el volt zárva, hogy ne pusztulhasson el az évtizedeken át tartó bálványimádás alatt, amikor a Tórát majdnem elfelejtették. A király, akit nagyon meghatott ez a felfedezés, összehívott egy Hakél típusú gyülekezést.

„Erre küldött a király és összegyűjtötték hozzá Je­hu­da és Jeruzsálem véneit mind. Fölment a király az Örök­kévaló házába és mind a Jehuda emberei és mind a Jeruzsálem lakói ővele meg a papok, a próféták és az egész nép aprajától nagyjáig; és felolvasta füleik hallatára min­den szavait a szövetség könyvének, mely találtatott az Örök­kévaló házában. Erre felállt a király az emelvényre, és megkötötte a szövetséget az Örökkévaló színe előtt, hogy járjanak az Örökkévaló útján, és hogy megőrizzék pa­rancsolatait, bizonyságait és törvényeit egész szívvel és egész lélekkel, fönntartva e szövetségnek szavait, melyek írva vannak ebben a könyvben. És belépett az egész nép a szövetségbe.”⁴ (2Királyok 23:1–3.)

A leghíresebb Hakél típusú szertartás az a gyülekezés volt, amelyet Ezra és Nehemia hívott össze a Babilonból visszaérkező tömegek második hulláma után. Ezra a Templom egyik kapuja előtt állt, és felolvasott a Tórából a gyülekezetnek, miután Levitákat helyezett el a tömegben, akik el tudták magyarázni az embereknek, hogy mit mond. A szertartás ros hásánákor kezdődött, és szukotig tartott, amikor az emberek „egy átokkal és egy esküvel megfogadták, hogy követni fogják Isten törvényét, amit Mózes által adott át, és hogy megtartják a parancsolatokat, szabályokat és törvényeket.” (Nehemia 10:29.)

A másik utasítás, az utolsó, amelyet Mózes a népnek adott, az ez volt: „Most írd le ezt az éneket, és tanítsd meg a zsidó népnek”, amit a rabbinikus hagyomány úgy értelmez, hogy írni kell, vagy részt kell venni egy Széfer Tóra megírásában. Miért pont ezt a két utasítást adja Mózes, és miért pont ekkor?

Valami mély dolog történik itt. Emlékezzünk, hogy milyen nyersen utasította el Isten Mózes kérését, hogy átkelhessen a Jordánon. „Elég legyen. Ne említsd ezt meg többet.” Ez a Tóra, és ez a jutalma? Ez az, ahogy Isten megjutalmazta a legnagyobb prófétát? Biztos, hogy nem.

Ebben a két utolsó parancsolatban Isten azt tanította meg Mózesnek és rajta keresztül a zsidó népnek, hogy mi az a halhatatlanság a földön. Azért vagyunk halandóak, mert semmilyen élő organizmus nem él örökké. Felnövünk, megöregszünk, meggyengülünk és meghalunk. De mi nem csak fizikai lények vagyunk, hanem spirituálisak is.

Isten megmutatta Mózesnek és rajta keresztül nekünk is, hogy hogyan legyünk egy olyan civilizáció részei, amely sohasem öregszik el, mert állandóan megújítja önmagát. A Tórának ez a két utolsó törvénye a megújulásról szól, az első a kollektív, a második a személyes megújulásról.

Hakél, a hétévente végzett megújulási szertartás biztosította, hogy a nép rendszeresen visszaemlékezzen a küldetésére. Többször is állítottam már, hogy egyetlen hely van a világon, ahol ez a szövetségmegújító szertartás még szokásban van: az Amerikai Egyesült Államok.

A szövetség koncepciójának fontos szerepe volt az európai történelemben a tizenhatodik és tizenhetedik században, különösen Genfben, Skóciában, Hollandiában és Angliában. Amerikában volt azonban a leginkább érezhető a hatása, ahol a puritán telepesek átvették, és ez a mai napig része a politikai kultúrának. 1789 óta minden elnöki felavató beszéd négyévente explicit vagy implicit módon egy ilyen szövetségmegújító szertartás volt, egy modern formája a Hakélnek. 1987-ben, az amerikai alkotmány kétszáz éves évfordulójának ünneplésekor Ronald Reagan úgy fogalmazott, hogy az alkotmány „egy szövetség volt, amelyet nemcsak magunkkal kötöttünk, hanem az egész emberiséggel… Ez egy emberi szövetség volt, és azonfelül egy Felsőbb Hatalommal kötött szövetség, akihez az alapító atyák sokszor fordultak segítségért.” Amerika feladata szerinte, hogy „állandóan megújítsa a szövetségét az emberiséggel… hogy befejezze azt a munkát, amelyet 200 évvel ezelőtt elkezdett, azt a nagyszerű munkát, amely Amerika küldetése – az emberi szabadság diadala.”

Ha a Hakél a nemzeti megújulás, akkor az a törvény, hogy mindannyiunknak részt kell vennünk egy Széfer Tóra megírásában, a személyes megújulásról szól. Mózes így mondta el az elkövetkező generációknak, hogy nem elég azt mondani, hogy a szüleimtől (vagy nagyszüleimtől vagy dédszüleimtől) megkaptam a Tórát, hanem minden egyes nemzedéknek újra át kell vennie és meg kell újítania azt.

Az egyik legfurcsább eleme a zsidó életnek Izraeltől Pa­lo Altóig az, hogy ugyan a zsidók az egyik leglelkesebb használói a modern technológiáknak, és nagymértékben hozzá is járultak annak fejlődéséhez (Google, Facebook, Waze), mégis a mai napig pontosan úgy írjuk a Tórát, mint évezredekkel ezelőtt: kézzel, tollal egy pergamentekercsre. Ez nem paradoxon, hanem mély igazság, hiszen azok az emberek, akik magukkal hordozzák a múltat, nem félnek a jövőtől.

A megújulás az egyik legnehezebb emberi vállalkozás. Pár évvel ezelőtt beszélgettem azzal a férfival, aki akkor Nagy-Britannia miniszterelnöke akart lenni. A beszélgetés folyamán azt mondta, „amiért a leginkább imádkozom, az az, hogy amikor odajutok (a miniszterelnöki rezidenciára gondolt), akkor ne felejtsem el, hogy miért is akartam odajutni”.

Dolgok történnek. A fújó szelek fel-felkapnak minket, olyan problémákba keveredünk, amelyeket nem mi okoztunk, és mi csak sodródunk. Amikor ez megtörténik, vagy egyénekkel, vagy intézményekkel, vagy nemzetekkel, az az öregedés: amikor elfelejtjük, hogy kik vagyunk, és miért vagyunk itt. Végül átveszik a helyünket más emberek (vagy szervezetek vagy kultúrák) amelyek fiatalabbak, céltudatosabbak és eltökéltebbek mint mi.

Az egyetlen módja annak, hogy fiatalok, céltudatosak és eltökéltek maradjunk, az időszakos megújulás, amikor emlékeztetjük magunkat, hogy honnan jövünk, hova megyünk és miért. Milyen eszmények mellett vagyunk elkötelezve? Milyen úton kell továbbhaladnunk? Milyen történetnek vagyunk a részei?

Milyen tökéletesen lett időzítve, és milyen gyönyörű, hogy pont abban a pillanatban, amikor a legnagyobb próféta a saját halandóságával szembesült, Isten átadta neki és nekünk a halhatatlanság kulcsát. Hiszen amikor megtartjuk a szövetség feltételeit, és újra meg újra magunkévá tesszük, akkor továbbélhetünk azokban, akik utánunk következnek, a gyerekeinkben vagy a tanítványainkban vagy azokban, akikre hatással voltunk. Megújítjuk a napjainkat, mint hajdanta.⁵ Mózes meghalt, de az, amit tanított, és amire törekedett, az tovább él.

¹ Van itt egy fontos lecke: azok az imák lesznek meghallgatva, amikor másokért imádkozunk, és amikor mások imádkoznak értünk, és kevésbé azok, amelyeket saját magunkért mondunk. Ezért van az, hogy amikor a betegek meggyógyulásáért imádkozunk, akkor azt mondjuk, hogy „a többi beteggel együtt” gyógyuljon meg az illető. Ahogy Juda Halevi írja a Kuzariban: az egyéni érdekek lehetnek ellentétesek,és ezért imádkozunk közösségben.

² Bernstein Béla fordítása.

³ Arbanel nehezen hihetőnek találja, hogy csak egy Tóra maradt volna meg, még egy bálványimádó időszakban is, és azt állítja, hogy amit megtaláltak a Szentélyben, annak Mózes saját kézzel írt Tórájának kellett lennie.

⁴ Bernstein Béla fordítása.

fordítás • Bálint Lea

forrás • aish.com