Virágzó közösség Európa legnyugatibb tájain
A portugál országgyűlés 2015-ben elfogadott törvénye alapján minden olyan zsidó portugál állampolgárságot kaphat, „aki portugál származású szefárd zsidó, kinek ősei bizonyítottan tagjai voltak a portugál közösségnek”. Mivel nehéz a bizonyítási folyamat, elég kevesen kapták meg (eddig) felmenőik után az állampolgárságot.
A cikkben azzal foglalkozunk, hogy hogyan is kerültek zsidók az Ibériai-félsziget nyugati felén található államba, mi történt velük az évszázadok folyamán, végezetül a jelenleg is működő közösségeket mutatjuk be.
Már jóval Portugália létrejötte előtt, a Római Birodalom fennállásának idején éltek az Ibériai félsziget területén izraeliták. Az ezt bizonyító legkorábbi dokumentum i. sz. 482-ből származik (azt azonban nem lehet tudni, hogy ők a mai Portugália vagy Spanyolország területén éltek-e).
711-ben a mór megszállással kezdődött a portugál zsidóság aranykora, sokkal szabadabban éltek ettől kezdve, mint korábban, bár a származásuk miatt különadót kellett fizetniük (a keresztényeknek is). Később, szintén ezen évszázadban a keresztények vissza akarták szerezni a hatalmat a móroktól, sok zsidót – arab nyelvtudásuk miatt – kémként és diplomataként foglalkoztattak a háborúban. E pozíciók tiszteletet keltettek irántuk, azonban továbbra is számos előítélet érződött a közhangulatban.
A középkorban bevált szokás lett, hogy a portugál király nevezi ki az országos főrabbit (aki a vallási életen túl az adóbeszedésért is felelt). A XV. századig egyes zsidók elég magas pozíciókig jutottak a portugál politikai és gazdasági életben. Ekkoriban Lisszabonban és Évorában alakultak ki a legjelentősebb zsidó közösségek.
Az inkvizíciók kora
1492-ben a spanyol kormány kiutasította a zsidókat az országból. Sokan közülük Portugáliába menekültek, ahol II. János király pénz ellenében menedékjogot adott nekik. Azonban nyolc hónap után a portugál kormány is a zsidóság kiűzését tűzte napirendre. Az a zsidó, aki nem hagyta el az országot, rabszolga lett. 1493-ban a király több száz zsidó gyereket deportált Sao Tempe újonnan felfedezett kolóniájába, ahol sokan életüket vesztették.
1494-ben, II. János király halála után I. Manuel került hatalomra, aki visszaállította a zsidók szabadságjogait. 1497-ben azonban, az akkor létrejövő spanyol királyság és a keresztény egyház és híveinek jó része nyomására I. Manuel a következő utasítást adta ki: vagy áttérnek a zsidók a keresztény hitre, vagy kiűzik őket az országból gyermekeik nélkül. Sokan próbálkoztak a maradással (mind terület, mind hit tekintetében), 1506-ban 2000 zsidót végeztek ki Lisszabon utcáin emiatt, sokakat pedig deportáltak.
1540-től kezdve már azokat is sújtotta az inkvizíció, akik áttértek a keresztény hitre (conversosok, marranosok), nemcsak Portugáliában üldözték őket, hanem a gyarmatokon is, például Brazíliában, a Zöld-foki-szigeteken és Indiában. Az 1821-ben hivatalosan megszűnő inkvizíció három és fél évszázada alatt több tízezer zsidó vesztette életét. Ezt követően a legtöbben elmenekültek, főként Amszterdamba, Thesszalonikibe, Isztambulba, Franciaországba, Marokkóba, Brazíliába vándoroltak. Hatásuk a mai napig tapasztalható e helyeken, például a törökök között a ladino nyelv használata is tőlük származik, de a mai napig találkozunk portugál zsinagógával Amszterdamban.
Az üldöztetések ellenére elég sok conversos maradt Portugáliában. Többségük az állami papírok alapján keresztény volt, azonban a zsidó vallást titokban gyakorolták otthonaikban. Később azonban sokan közülük a nyílt vallásgyakorlás elérése érdekében szintén a már portugálok által alapított külföldi közösségek közelébe költöztek.
Élet modern antiszemitizmus nélkül
A XIX. században néhány zsidó család visszaköltözött Portugáliába, főleg Marokkóból. 1904-ben adták át az ő közreműködésükkel épült lisszaboni zsinagógát, amely ma is megvan.
1929-től Portugália a diktatórikus uralkodó, Antonio de Oliveira Salazar hatalma alatt állt. A keménykezű vezető nem értett egyet a nemzetiszocialista eszmékkel. 1937-ben megjelent könyvében erős kritikával illette a nürnbergi törvények ideológiai hátterét. 1938-ban üzenetet küldött a berlini portugál nagykövetségre, hogy tisztázza: a portugál törvények nem engedik a származás szerinti különbségtételt ember és ember között.
Salazar jóindulatára számíthatott az európai zsidóság. A második világháború éveiben legalább 100 000 zsidónak engedte meg, hogy az ország területén tartózkodjon, de csak abban az esetben, hogyha nem maradnak ott (az utóbbi intézkedést a németek követelték tőle). A menekültek innen Brazíliába, Kubába, az Egyesült Államokba és Kanadába mentek. Az átmenetileg befogadottak között olyan híres személyek voltak, mint Marc Chagall, de Antoine de Saint-Exupery is itt tartózkodott egy ideig, aki Franciaországból Lisszabonba menekült, később innen ment az Egyesült Államokba. Ezen években a portugál főváros a remény szigete volt sok menedékkereső számára.
Salazar másképp is támogatta zsidók életének a megmentését. A budapesti portugál nagykövet, Carlos Sampaio Garrido és ügyintézője 1944-ben közel 1000 magyar zsidó életét mentette meg. Budapest külterületein lakásokat béreltek, ahol bújtatták őket. 1944. április 28-án a Gestapo rájött a nagykövet tettére, és fizikai erőszakot alkalmazva próbálta megtudni, hol bújtat embereket. Sampaio Garrido azonban ellenállt a terrornak, és nem adta ki a védenceit.
A XX. század második felében, a középkorhoz hasonlóan, számos megpróbáltatás érte a zsidó közösséget. Asszimilációra kényszerítették őket, ami miatt sokan elhagyták az országot. A 60-as években majdnem egy teljes, fiatal generáció távozott Portugáliából.
1987-ben első ízben az akkor hivatalban lévő portugál elnök, Márió Soares, nyíltan bocsánatot kért a zsidó közösségtől az inkvizíció üldöztetései miatt.
Jose Louis Hidalgo R – Lisszabon látképe
a kép forrása • Desdecastillo, Wikipedia Commons
Napjaink közösségei
A főváros, Lisszabon
Lisszabonban napjainkban 200 zsidó család él. Szefárdok és askenázok egyaránt találhatók közöttük, a két irányzat tagjai egyazon zsinagógában, a Sááréj Tikvában (Remény Kapuja) imádkoznak. Az első világháború után rengeteg askenáz zsidó települt le a portugál fővárosban, a helyi közösség tagjai addig jellemzően szefárdok voltak.
A II. világháború után Lengyelországból, Németországból és Dél-Amerikából érkeztek sokan a portugál fővárosba, jelenleg az ő leszármazottaik alkotják a helyi közösség jelentős részét.
Ma a Lisszaboni Zsidó Hitközség két célt tűzött ki maga elé; az egyik az asszimiláció megelőzése, a másik pedig a fiatalok vallási oktatása.
A következő tevékenységet folytatják a hitközségben: ima sábeszkor és amikor lehetőség van rá, hétköznap is, Chevra Kádisá, mikve, tanulások minden korosztály számára, nyári és téli tábor, diákcsereprogram más európai zsidó közösségekkel, főbb zsidó ünnepek megünneplése.
Portó
Portóban található az Ibériai-félsziget legnagyobb zsinagógája, a Mekor Chájim (Élet Forrása), melynek építését 1938-ban fejezték be. Napjainkban körülbelül 100 zsidó él a városban, akik 17 országból érkeztek ide. A közösség szoros kapcsolatot ápol a londoni ortodoxiával, támogatásuknak köszönhetően már minden héten rendeznek szombatfogadást. A portói zsidó közösség szeretne egy izraelita temetőt létrehozni a külvárosban, illetve egy vallásos zsidó iskolát is alapítanának.
A Zsidó Világkongresszus 1500-1800 fő közöttire becsli a Portugáliában élő zsidók számát. A cikk elején már említett állampolgársági törvény egy kicsit segíthet e létszám növelésében. A rendelet megjelenése után eltelt első másfél évben 3838-an adtak be kérvényt, melyből csupán 8 %-nyit (292) fogadtak el, ez alacsony arány a kérelmezők számához képest, viszont jelentősnek tűnik az ország zsidó népességéhez viszonyítva.