Terumá

A három korona

Rabbi Simon mondta: „Három korona van: a Tóra ko­­ro­nája, a kehuná (papság) koronája és a málchut (ki­rályság) koronája. De a jó név koronája hatalmasabb min­degyiknél.” (Pirké Ávot 4:13.)

A négy legfontosabb szent tárgy közül a Bét há­mik­dás­ban (Szentélyben) háromnak volt koronája (vagyis arany szegélye): a szövetség ládájának, az aranyasztalnak, és az aranyoltárnak. A menórának nem volt. A frigyláda koronája, amely alatt a Mózesnek Istentől kapott kőtáblái voltak, nyilvánvalóan a Tóra koronája. A korona az oltáron, amelyen a kohénok a füstölőszert égették, a papság koronájával egyenlő. Az aranyasztal koronája pedig, ahova a különleges színkenyeret helyezték, a málchutot, a királyságot jelképezte. A midrás szerint (Bemidbár Rabba 14:9) a korona nélküli menóra a jó név koronája. Vizsgáljuk meg ennek a jelentését.

Korona?

ketersA Tóra a „zér” szót használja a szent tárgyakat díszítő koronákra. Ez szorosan kapcsolódik a nazír kifejezéshez, amely az olyan emberre vonatkozik, aki szent cél érdekében egy időre felhagy a borfogyasztással, nem nyírja a haját, és ügyel, hogy ne váljon tisztátalanná. A Tóra azt mondja, hogy a nazírnak azért kell elkerülnie a holttestekkel való érintkezést, mert „Isten koronája (nézer) van a fején” (4Mózes 6:7).

„Tudd, hogy minden ember földi vágyakat szolgál, de az igazi király – akinek a fején a málchut koronája és fej­dísze van – szabad minden földi vágytól.” (Ibn Ezra kom­mántárja a fenti idézethez.)

Úgy tűnik, a zér az általános vágyak fölé emelkedést jel­képezi. Ahogyan a korona a király fején ül, akképpen ez a spirituális korona különbözteti meg azt az embert, aki a kézzelfogható világ fölé emelkedik.

A Miskánban (pusztai Szentély) található eszközök – me­lyek a Tórát, a málchutot és a kehunát szimbolizálják – arra utalnak, hogy szükséges a minden fogalomban lehetségesen benne rejlő káros elemek fölé kerekedni. Míg a tóratanulás a zsidó élet alappillére, ugyanakkor öntelt­ség­hez vezethet. Valóban, a tóratanulásban elért kiválóság egy hamis felsőbbrendűségi érzést válthat ki. A királynak minden bizonnyal oda kell figyelnie, nehogy túl­értékelje saját magát az alattvalóival szemben, hiszen automatikusan megbecsülést és tiszteletet kap. A királlyal kapcsolatos korlátozások erre figyelmeztetnek. Ugyanígy a kohén is köztiszteletben áll, hiszen a közösség bűneinek engesztelése, tóratanulása és sok más dolog is tőle függ. Tehát mindhárom, a zsidó népnek szánt ajándék különleges figyelmet igényel. Meg kell róla győződni, hogy ezek nem az egyén, hanem a szentség céljait szolgálják. A koronák a frigyládán, az aranyasztalon és az aranyoltáron ezekre utalnak.

Ugyanakkor a menórán, amely a jó hírnevet szimbolizálja, nincsen díszes perem. A benne égő lámpák isteni fénnyel égnek, amit mindenki, aki megkísérli, megkaphat, és bensővé tehet. Semmi rossz sem lehetséges ezzel a tisztán isteni befolyással kapcsolatban – csak jóról beszélhetünk mindazok számára, akik készen állnak rá. Ezért az eszközök közül egyedül a menórának nincsen koronája.

Sábát és sálos regálim (három zarándokünnep)

Ez az elemzés új  fényben világítja meg a minden héten jelentkező sábeszt és a zsidó ünnepeket. Mind a három zarándokünnep köthető a fent említett koronákhoz. Peszách volt az a pillanat, amikor a zsidó nép királyi nemzet lett, és érdemessé vált arra, hogy Isten különlegesként kezelje. Peszách tehát a málchutnak felel meg. Sávuot a tóraadás ünnepe – értelemszerűen a Tórával azonosítható. Szukot (sátoros ünnep) a kehuna koronája, hiszen Áron (a papság alapító atyja) és a sátoros ünnep közeli kapcsolatban vannak.

Mindhárom ünnepben benne rejlenek azok a veszélyek, amelyekről korábban beszéltünk. Ezért igazán oda kell figyelnünk az ünnepek alatt, hogy ne éljünk vissza az általuk nyújtott spirituális lehetőségekkel. A sálos regálim mindegyikében ott lapul az ítélkezés lehetősége, ami azzal jár, hogy az egyén istenszolgálatát górcső alá veszik:

„Négy alkalommal bírálják el a világot egy évben: peszáchkor a gabonát, sávuotkor a gyümölcsöt, szukotkor a vizet…” (Misna, Ros hásáná 1:2).

Sábeszkor viszont nincs ítélet. Ez a korona nélküli me­nó­ra. Az Ári hákádos szerint a sábeszi hangulatban nincs lehetőség a visszaélésre. Aznap mindent fel lehet használni a spirituális fejlődésre.

Miskán és a Bét Hámikdás

Ezzel egy másik idekapcsolódó problémát is megoldhatunk. A hordozható Miskán (amelynek a felépítésével ez a hetiszakasz foglalkozik) helyébe lép később a Bét Há­mik­dás, egy állandó épület. Bár a Miskán sokáig működött a zsidó nép Izraelbe érkezése után, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az élettartama korlátozott.

Szent életű édesapám azt mondta, hogy ezeknek a szent építményeknek a neve elárulja, mi is a különbség kö­zöttük. A Miskán „lakhelyet” jelent, tehát arra utal, hogy ez az isteni megnyilvánulás helye. A Mikdás viszont „szent helyként” fordítható. Ez egyedülállóan magasztos hely volt, mely minőségileg különbözött a világ bármely más pontjától. Érdekes módon a neveket néha cserélgették. A Miskánt hívták mikdásnak is, és a Mikdást pedig miskánnak. Viszont a  különbségre az általánosan használt név világít rá.

A pusztában a zsidó nép egy csodálatos szellemi szinten létezhetett. Mannát ettek, az angyalok étkét, melyből soha ki nem fogytak. Miriam kútjából ittak vizet. Az isteni tűz- és felhőoszlopok jelenlétében éltek. Ilyen körülmények között a megszokotton kívül lévő életet éltek, és nem volt szükségük rá, hogy az istenszolgálat középpontja több legyen, mint Isten nyilvánvaló jelenlétére figyelni. Ezért a Miskán éppen csak ennyi volt: egy hely, ahol Isten jelen volt. Ez a korona nélküli menórához hasonlatos, mert az a zavaró és spirituálisan veszélyes tényezők nélküli lét analógiája. Hiszen életük tele volt csodákkal, a Miskán automatikusan mikdás is volt.

Amint a zsidó nép belépett a szent földre, a csodák ab­ba­maradtak. A zsidók ott mezőgazdasággal foglalkoztak, és hétköznapibb életet éltek. Szükségszerűen egyre na­gyobb szerepet kapott életükben a materiális világ. Ezért muszáj volt egy olyan teret létrehozni, amelynek a kö­zéppontjában a vallás állt, és élesen elkülönült a hétköznapi léttől. Így emlékeztették magukat arra, hogy az igazán sikeres zsidó élet a kézzelfogható dolgokon túl történik. Ezért kellett egy különleges szentségű Mikdás, ahol egy gazdálkodó nép szellemi képességei kiteljesedhettek. Értelemszerűen ez rögtön miskánná is vált.  A sivatag utáni generációk életvitelének veszélyei szükségessé tették a Bét hámikdás három eszközén a koronát. Ezzel emlékeztettek minket arra, hogy az energiánkat ne személyes, hanem isteni célokra fordítsuk.

Ugyanakkor a sivatagi élet előnye csupán látszólagos, hiszen láthatjuk: Erec Jiszráél valósága és a benne zajló élet nehézségei felsőbbrendűek. Tudjuk, hogy csak olyan gabonából csinálhatunk maceszt, amely egy idő után cho­meccé válik: tehát csakis ott találunk kedusát, szentséget, ahol jelen van a veszély, melyet le kell küzdenünk az isteni cél érdekében. Ezért az Erec Jiszráél-i életmód az ideális, annak ellenére, hogy veszélyeket is rejthet. In­nen tudjuk, hogy a Bét hámikdás volt a zsidó nép spiritu­ali­tásának legnagyszerűbb kifejezése. Amint beléptek Iz­ra­el földjére, a zsidók azért dolgoztak, hogy az ideiglenes Mis­kánt egy nap felválthassa a Mikdás.

fordítás · Horváth Árje