A Tóra elrendeli, hogy az Izrael földjén termett terményekből adjuk a tizedet a lévitáknak, illetve a szegényeknek (a smitá-hetes ciklusoknak megfelelően). Pontosan le van írva az a szöveg, amelyet egy-egy ilyen ciklus végén mondani kell, miután meggyőződtünk arról, hogy semmit nem felejtettünk magunknál abból, amit oda kell adnunk: „Eltávolítottam a szentségeket a házamból, a lévitának, a jövevénynek, az árvának, és az özvegynek is adtam, minden micvád szerint, amit parancsoltál. Nem szegtem meg micváid közül [semmit], és nem felejtettem el […] mindent úgy tettem, ahogyan megparancsoltad. Tekints le szent hajlékodból, az égből, és áldd meg népedet, Izraelt […]” (5Mózes 26:13–15.). Azt tanuljuk ebből a rövid szakaszból, hogy nem elég mindent jól csinálnunk, hanem ki is kell mondanunk. Még csak nem is mások számára, hanem azért, hogy saját magunkban tudatosítsuk. Fontos, hogy ezt nem tartjuk beképzeltségnek, önteltségnek: a Tóra kifejezetten parancsba adja, hogy mondjuk ki: „mindent úgy tettem, ahogyan megparancsoltad”. Helyes, ha az identitásunk részévé válik, hogy jól cselekszünk. Az önképünk ugyanis jelentős hatással van minden további cselekedetünkre.. Tovább »
A hetiszakaszhoz kapcsolódó cikkek »
