Vájésev

Aki nem volt hajlandó megvigasztalódni

Józsefet, miután megtévesztették, eladták rabszolgának. A testvérei vérbe mártották a kabátját, és azt vitték haza az apjuknak, mondván: „Nézd, mit találtunk. Felismered? Ez a fiad ruhája, vagy nem?” Jákob felismerte, és azt válaszolta: „Ez a fiam ruhája. Egy vadállat széttépte Józsefet.” Ezután ezt olvassuk:

„Jákob megszaggatta a ruháit, durva vászonból készült ruhát öltött magára, és sokáig gyászolta a fiát. A fiai és a lányai próbálták vigasztalni, de ő nem akart megvigasztalódni. Azt mondta: „A sírig fogom gyászolni a fiamat.” (1Mózes 37:34–35.)

Miért nem akart Jákob megvigasztalódni? A zsidó vallási törvények határt szabnak a gyásznak: süve (a temetés utáni első hét), selosim (harminc nap) és végül egy év. Nincs olyan gyász, amely örökké tartana. A Talmud (Moed Katan 27b) szerint Isten  azt mondja az olyan embernek, aki a kellő időnél tovább gyászol, hogy „nem lehetsz nálam megértőbb”.

A midrás egy figyelemre méltó választ ad a kérdésre: „Csak akkor tudunk megvigasztalódni, ha meghalt az, akit gyászolunk, de ha él, akkor nem.” Jákob nem volt hajlandó megvigasztalódni, mert nem adta fel a reményt, hogy József még mindig él. Ez a tragikus sorsuk azoknak, akik elveszítették egy családtagjukat (az eltűnt katonák szülei például), de még nem lehetnek biztosak abban, hogy az halott. Ők nem tudnak a megszokott módon gyászolni, mert nem tudják feladni a reményt, hogy az eltűntet esetleg még meg lehet menteni. A szenvedésükkel egyfajta hűséget mutatnak, ám ha feladnák a reményt, ha gyászolnának, és elfogadnák a veszteséget, az árulás lenne. Ilyen esetekben a gyász nem érhet véget. Az, ha valaki nem hajlandó megvigasztalódni, azt jelenti, hogy nem akarja feladni a reményt.

BeletörödésScanMiért gondolhatta Jákob, hogy van oka a reményre? Biztosan felismerte József véres kabátját, és ki is mondta: „egy vadállat széttépte Józsefet”. Ez talán nem azt jelentené, hogy elfogadta, József meghalt?

David Daube tett erre egy javaslatot, amelyet meggyőzőnek találok. Amit Jákobnak a fiai mondanak – „haker na”, „felismered?” –, annak lehetnek jogi konnotációi is.

„Ha egy ember megőrzésre ad egy szamarat, egy ökröt, egy birkát vagy bármilyen más állatot valaki másnak, és az állat megsérül, vagy ellopják, amíg senki nem figyel, az ügyet úgy kell megoldani, hogy az, akit megbíztak a megőrzéssel, esküt kell, hogy tegyen Isten előtt, hogy nem károsította meg a másikat. … Ha az állatot széttépte egy vadállat, akkor az illetőnek el kell vinnie a maradványokat bizonyítékként, és nem kell fizetnie a széttépett állatért (Smosz 22:10–13).

Az ügyben a megőrzéssel megbízott ember (somer) felelősségének a mértéke a kérdés. Ha az állat az ő gondatlansága miatt veszett el, akkor ő a hibás, és meg kell térítenie a kárt. Ha nem történt gondatlanság, csak vis major, vagyis egy nem előrelátható, megelőzhetetlen baleset, akkor a somert nem lehet hibáztatni. Ilyen eset az, amikor egy vadállat az oka a veszteségnek. Ennek a törvénynek a szavai – „tarof jitaréf”, „széttépett” – párhuzamba állíthatók Jákob ítéletével Józseffel kapcsolatban: „tarof toraf Joszef”, vagyis „széttépték Józsefet”.

Tudjuk, hogy hasonló törvények léteztek a tóraadás előtt is. Maga Jákob mondja Lábánnak, akinek a nyájának az őrzésével meg lett bízva, hogy: „nem hoztam el neked a széttépett állatot, mert megtérítettem  a veszteséget” (31:39). Ez azt jelenti, hogy az őrző már akkor sem volt felelős a kárért, amelyet egy vadállat okozott. Egy másik hasonló esetben egy idősebb testvérre volt rábízva az öccse sorsa (vagyis amikor kettesben voltak egyedül). Ez az értelme annak, hogy Káin mindent tagad, mikor Isten Ábel halálával szembesíti. „Őrzője [somer] vagyok én az öcsémnek?”

Így már jobban értjük, hogy mi történik Jákob és a fiai között, mikor azok József nélkül térnek haza. Felelősségre kellene hogy legyenek vonva a testvérük eltűnéséért, de hogy ezt elkerüljék, a későbbi bibliai törvény szerint elviszik a maradványt bizonyítékul. Az akkor életben lévő törvények szerint, ha a maradványok bizonyítják, hogy egy vadállat támadta meg Józsefet, ártatlannak kell őket ítélni. Tehát amikor megkérdezik Jákobot, hogy felismeri-e a kabátot, az valójában egy jogi felszólítás, hogy vizsgálja meg a bizonyítékot. Jákobnak nincs más választása, mint hogy megtegye, amit kérnek, és a bizonyíték alapján felmentse őket a vád alól. Lehet, hogy fel kell valakit mentenie a bizonyítékok hiánya miatt, de a bírónak maradhatnak személyes kétségei. Jákob tehát a fiait ártatlannak kellett, hogy találja, anélkül hogy feltétlenül elhitte volna, amit mondtak. Nem hitte el, és az, hogy nem vigasztalódott meg, mutatja, hogy nem sikerült meggyőzni őt. Továbbra is remélte, hogy József életben van, és ez a remény végül jogosnak bizonyult. József életben volt, apa és fia végül újra találkozhattak.

Van még egy eset a zsidó történelemben, amikor valaki nem volt hajlandó megvigasztalódni. Egy későbbi időben írja Jirmijá próféta:

„Így szól az Örökkévaló: hang hallatszik Rámában, jajszó, keserves sírás; Ráchel sír a gyermekei miatt, nem képes megvigasztalódni, mert nincsenek többé gyerekei. Így szól az Örökkévaló: tartsd vissza hangodat a sírástól és szemeidet a könnytől, mert van jutalma a munkádnak, úgymond az Örökkévaló, visszatérnek az ellenség országából. És van reménye a jövődnek, úgymond az Örökkévaló, és vissza fognak térni a gyermekek az ő határukba.” (Jirmejá 31:14–16.)

Miért volt olyan biztos Jirmejá abban, hogy a zsidók vissza fognak térni? Mert nem voltak hajlandók megvigasztalódni, nem voltak hajlandók feladni a reményt.

Így volt a babilóniai száműzetés idején is, ahol a zsidók hasonlóképp nem voltak hajlandók megvigasztalódni:

„Bábel folyóinál ott ültünk, sírtunk is, mikor megemlékeztünk Cionról. … Hogyan énekeljük az Örökkévaló éne­két idegen földön? Ha rólad megfeledkezem, Jeru­zsá­lem, feledkezzék meg rólam a jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha nem úgy tekintek Jeruzsálemre, mint örömöm csúcspontjára!” (137. zsoltár 1–6.)

Azt mesélik Napóleonról, hogy egyszer, mikor Tisa beÁv napján egy zsinagóga mellett ment el, nagy siránko­zást hallott. „Miért sírnak a zsidók?” – kérdezte az egyik tisztjét. „Jeruzsálemért” – válaszolta az. „És mikor veszítették el?” „Több, mint 1700 éve.” „Ha egy nép ilyen hosszú időn át tudja gyászolni Jeruzsálemet, egy nap biztosan visszakapják” – válaszolta.

A zsidó nép az a nép, amelyik nem volt hajlandó megvigasztalódni, mert sohasem adta fel a reményt. Jákob végül újra láthatta Józsefet. Ráchel gyermekei is visszatértek a földjükre. Jeruzsálemben újra zsidók élnek. Lehet, minden bizonyíték más irányba mutat, úgy tűnhet, hogy a veszteség helyrehozhatatlan, így rendelte a történelem, és ezt a sorsot el kell fogadni. A zsidók azonban sohasem hittek a bizonyítéknak, mert valami más ellene szólt – a hit, a bizalom, valami halhatatlan remény, amely erősebbnek mutatkozott a történelmi bizonyosságnál. Nem túlzás azt mondani, hogy a zsidó nép fennmaradása ezen a reményen múlott. Honnan jött ez a remény? Egy egyszerű – vagy talán mégsem olyan egyszerű – kifejezésből Jákob életében. Nem volt hajlandó megvigasztalódni. Míg egy erőszakkal, szegénységgel, igazságtalansággal sújtott világban élünk, nekünk sem szabad.

FordításBálint Lea