Simon eszik egy sajtburgert – az én jesivámban sokszor hozták fel ezt a rémtettet a bűn szemléltetése végett. Természetesen mindenki érezte, hogy ennél még van lejjebb is talán, és csak azért példálózunk ezzel, mert egyszerű és relatíve ártatlan eset. Viszont amint az ember újdonsült szentként elhagyja a tanházat, és visszatér a por és hamu birodalmába, a valóság hirtelen súlyossá válik.
Könnyen lehet, hogy az egyik legnehezebb része a zsidó vallásnak a semirát háláson, a beszéd tisztaságának megőrzése. Ebből a szemszögből problematikus a kitalált Simon gyorséttermes kalandja: szinte alig lehet mit csámcsogni rajta. Ha mások élete teljesen unalmas lenne, semmi szükség nem volna arra, hogy hosszú könyveket tanulmányozzunk a szép beszédről. Viszont mit tudunk tenni akkor, ha életcéljaink és a körülöttünk lévő világ között gyakori a súrlódás? Hogyan fejezzük ki a frusztrációnkat? Ebben az esetben ugyanis az társadalom rengeteg muníciót ad a negatív beszédre…
Ezzel a témával foglalkozik Joseph Telushkin rabbi könyve, a Words That Hurt, Words That Heal (Bántó szavak, gyógyító szavak). A könyv inspirálta a demokrata Joe Lieberman és a republikánus Connie Mack szenátorokat, hogy az amerikai kongresszusban elfogadtassanak egy határozatot, mely május 14-ét a tiszta beszéd nemzeti napjának nyilvánította. A kihívás: 24 óráig ne mondjanak az amerikaiak semmi rosszat, senkiről – egyáltalán.
Telushkin rabbi könyvének sikere abban rejlik, hogy – míg a Choféc Chájim egy kifejezetten zsidóknak írt bonyolult művet produkált a témáról – itt a szerző egy mindenki számára könnyen emészthető gyakorlati útmutatót tár elénk színes témákkal a zsidóság, a politika és a kultúra világából. A példák viszont sokszor direkt különösen nehéz helyzetbe hozzák a hívő zsidót.
Telushkin rabbi egyik érve a méltóságteljes beszéd mellett Oliver Sipple esete. Sipple egy egykori tengerészgyalogos volt, aki 1975-ben Gerald Ford amerikai elnök San Fransisco-i látogatásakor észrevette, hogy egy nő éppen az elnök lelövésére készül. Pillanatokkal a gyilkossági kísérlet előtt kicsavarta a merénylő kezét, így a golyó nem találta el a szabad világ vezérét. Sipple nemzeti hős lett, viszont arra kérte az újságírókat, hogy ne írjanak róla.
Ez felcsigázta a sajtó érdeklődését, és addig kutakodtak a veterán után, míg kiderült, hogy Sipple részt vesz a helyi melegjogi mozgalomban. Egy riporter felhívta Sipple édesanyját a fia feltételezett homoszexualitásával kapcsolatban, aki természetesen semmit sem tudott róla. Édesanyja ezután megszakította vele a kapcsolatot. Mikor négy évvel később meghalt a mama, Sipple apja közölte a fiával, hogy nem szeretnék, ha ott lenne a temetésen.
Sipple életét a nyilvános meghurcolás után a depresszió jellemezte, és bár idővel kibékült a családjával, a viszony sosem állt helyre teljesen. Italba fojtotta bánatát, majd 47 évesen egy hotelszobában találták meg holtan. Az boncolóorvos szerint paranoid skizofréniában is szenvedett, amiről azt tartják, hogy a diszkrimináció, a társadalmi konfliktus és a diszfunkcionális családi élet is növelik előfordulásának esélyét.
– Ha újra végigcsinálhatnám, nem tenném – mondta az újságíró, aki nyilvánosságra hozta Sipple homoszexualitását.
Viszont pontosan ez a komoly probléma, amelyre Telushkin rabbi felhívja a figyelmet: lehet, hogy valakinek a magánélete szenzációs számunkra, ennek ellenére ez nem vesz el a felelősségből, amellyel tartozunk embertársainknak. Hogyan tehetünk olyat másokkal, amit magunknak sem kívánnánk? Szavainknak súlyos következményei lehetnek, és az általuk okozott kárt sohasem tudjuk maradéktalanul jóvá tenni.
Ami hiányzik a sajtburgeres történetből, és megvan Telushkin rabbi példájában, az az őszinteség azzal kapcsolatban, hogy milyen szintű nehézségekkel kell majd megbirkózni a világban. A felkavaró helyzetek tárgyalásának természetesen van hagyománya a zsidóságban. Például a Megtérés törvényeiben a Rambam rögtön egy hasonlóan érdekfeszítő kérdéssel nyit: hogyan tér meg az ember egy tiltott szexuális kapcsolat után?
Ha komolyan gondoljuk, hogy megpróbálunk zsidó életet élni, akkor fel kell készülni arra, hogy ezt a valóságban kell majd megtennünk, ahol személyiségünk legrosszabb részeivel kell viaskodnunk. Természetesen nincsen semmi szükség arra, hogy a kelleténél vulgárisabb legyen az ember a realizmus ürügyén. Nem is kell rögtön belevetnünk magunkat a legnehezebb erkölcsi kérdésekbe. Kezdésnek talán az is elég, ha van egy észszerű képünk arról, hogy mivel találkozunk majd odakint, és hogy ennek ellenére mivel tartozunk magunknak, embertársainknak és az Örökkévalónak. Egy kis önkontroll és empátia sokat jelenthet.
Horváth Arje