Tóra és tudomány

Életet vagy halált Terri Schiavónak?

A beteg állapotának alapos ismerete szükséges a helyes döntéshez.

Az élet alapvető értékének zsidó eszméjét tagadják a Ter­ri Schiavót tápláló eszköz eltávolítását kívánó erők.

A floridai Terri Schiavo története, akinek a táplálását biz­tosító csövet nemrégiben kormányzói döntéssel helyeztették vissza, emlékeztet bennünket a modern élet realitására. Az utóbbi pár évtized rendkívüli technológi­ai fejlődésének kikerülhetetlen következménye, hogy azok a kritikus állapotú betegek, akik régebben hamar (és gyakran az otthonuk relatív kényelmében) meghaltak vol­na, most sokkal tovább maradnak életben – kórházban, és gyakran fájdalmak között.

Az emberi szenvedésen kívül van még egy összetevője a gyógyíthatatlan betegségek kezeléséről folytatott vitáknak; ez pedig az, hogy a kezelés igen költséges, és ennek különösen nagy százalékát teszi ki az élet utolsó fél éve. Mindez felveti az igényt, hogy korlátozzák a „fölösleges” kezeléseket. Ma, amikor csaknem végtelenek a terápiás lehetőségek, de korlátozottak a pénzügyi források, a társadalom nem feltétlenül akar „haszontalan” terápiát nyújtani azoknak a betegeknek, akiken az nem segít.

Amikor szekuláris etikáról beszélünk, az „orvosi értelemben hiábavaló” kifejezés számos esetet ölel fel, amelyek csak igen lazán kapcsolódnak egymáshoz. A kezelés hiábavalósága gyakran összekeveredik az élet „hiábavalóságával”. A Tóra azt tanítja, hogy az élet minden pillanata alapvetően értékes; az élet maga soha nem hiábavaló.

Rabbi Shlomo Zalman Auerbach – az előző generáció vezető halachikus tekintélye – mutatott rá, hogy nincs olyan mércénk, amellyel megmérhetnénk egy élet értékét. Még egy süket, demens öregért is, aki már egyetlen micvát sem tud elvégezni, még az ő életének megmentéséért is meg kell szegnünk a szombatot. Nem a mi erkölcsi ítéletünk körébe tartozik, hogy eldöntsük, milyen minőségű élet az, amelyiket már „nem érdemes élni”, és így kezelésre is méltatlan.

A szekuláris vitának csak azok az összetevői vitathatók meg halachikusan, amelyek a terápia hiábavalóságáról szólnak. Zsidó szemszögből meg kell kérdeznünk azt, hogy vajon az orvos megtagadhat, a páciens pedig visszautasíthat-e egy hiábavaló terápiát.

Hiábavaló kezelés a háláchá szerint

Az élet alapvető értéke nem azt jelenti, hogy minden beteget minden alkalommal kezelni kellene. Azt sem jelenti, hogy nem fogadjuk el, hogy a halál jobb választás lehet, mint egy rendkívüli fájdalommal teli élet. Ahogy Rabbi Auerbach írja, imádkozhatunk a halálosan beteg és szenvedő ember halálárért, de nem tehetünk semmit, amivel ténylegesen siettetnénk azt. Ugyancsak ő ismerte fel, hogy gyakran az a legjobb, ha nem teszünk semmit, amikor az élet „rossz és keserű”. Annak ellenére, hogy kötelességünk még a legbetegebb páciens kezelése is, a betegnek van valamennyi autonóm döntési joga, visszautasíthatja kezelést, ha a betegsége gyógyíthatatlan, és különösen akkor, hogyha erős fájdalmai vannak.

Az orvosi értelemben vett haszontalanság ismert fogalom a zsidó jogban. Az a kezelés, amelyik nem segít az állapoton, amelyre alkalmaztuk, akkor is az orvosi értelemben vett hiábavalóságra példa, ha egyébként sikeres volt. Újraéleszteni egy halálos beteget, akinek megállt a szíve (nem egy szívbetegség miatt, hanem mert a teste már nem képes tovább életben maradni), valóban hiábavaló, és visszautasítható. Lehet, hogy sikerül újraéleszteni a pácienst, de a szívleállás szinte biztosan rövid időn belül meg fog ismétlődni.

Kontrasztképpen vegyük azt az esetet, amikor egy egyébként egészséges embert élesztünk újra, akinél szívritmuszavar lépett fel. Ha az újraélesztés sikeres, a ritmuszavart már lehet kezelni, és a páciens még hosszú életet élhet vele. Ki sem kell mondanunk, hogy ezt a második beteget újra kell élesztenünk, mert a kezelés hasznos, és akár meg is gyógyítja őt.

A halálos ágyon

A hiábavalóság aspektusától függetlenül az első beteg esetében, a háláchá valószínűleg úgy rendelkezne, hogy tilos beavatkozni a goszesz (a haldokló beteg) alapszabálya értelmében. A pácienst – aki számára nincsen gyógymód, és elkerülhetetlenül meghal három napon belül – a halálos ágyán nem szabad zavarni, és engedni kell, hogy meghaljon. A misna a goszesz életét egy pislákoló lánghoz hasonlítja, amely a legkisebb zavarásra is kialszik.

Érdekes módon a goszesz érintése tilos, kivéve ha a kényelmét kell biztosítani. Praktikusan szólva, amikor egy páciens haldoklik, akkor nem mérhetjük meg a testhőmérsékletét, a pulzusát vagy a vérnyomását, és egyértelműen nem vehetünk tőle vért, kivéve, ha gyógyító jellegű terápiához, vagy a kényelmét biztosító intézkedéshez van erre szükség. Ilyen körülmények között az orvos a zsidó jog alapján visszautasíthatja a „fölösleges” terápiát.

A kezelés visszautasítása halálos betegségben

A fölösleges kezelések másik fajtája olyan, amely igen valószínűtlen, hogy sikeres legyen, de célja az, hogy javítson azon az állapoton, amelyre alkalmazzák. Erre példa lehet az a rákos beteg, aki nem reagált a standard kemoterápiára. Az orvos felajánlhatja a kemoterápiát. De, Rabbi Moshe Feinstein szerint, ha a betegnek komoly fájdalmai vannak, és a terápia hatékonysága nem bizonyított, akkor a páciens visszautasíthatja a „fölösleges” kezelést, amely meghosszabbítja ugyan az életet, de a gyógyulás vagy a fájdalom csökkenésének reális esélye nélkül.

Rabbi Feinstein továbbá azt is állítja, hogy ilyen esetekben a beteget nem lenne szabad kezelni, kivéve, ha a terápiától gyógyulás vagy a fájdalom csökkenése várható. Rabbi Shlomo Auerbach ugyanakkor azt írja, hogy noha nem kényszeríthetjük a beteget a terápia elfogadására, de ösztönöznünk kell rá, mert az élet maga még rendkívüli fájdalmak között is érték. De mindenesetre ez olyan eset lenne, ahol a beteg halachikusan is visszautasíthatja a kezelést.

Mi az a nem-halálos betegség?

Fontos megjegyeznünk, hogy a zsidó jog különbséget tesz a halálos betegség, és a degeneratív betegség között (ezt a különbséget szekuláris etikai döntéseknél gyakran nem veszik figyelembe).

Az a gyógyíthatatlan betegség, amely valószínűsíthetően egy éven belül végez a pácienssel, halálos betegségnek minősül a zsidó jog szerint. Azt a pácienst, akit ilyen betegség vagy állapot gyötör, úgy nevezik, hogy chájé sáá, – olyasvalaki, akinek limitált az életideje. Aki azonban várhatóan egy éven túl is túlél, azt chájé olámnak nevezzük – olyasvalakinek, akinek az élete „örök” abban az értelemben, hogy az életideje határozatlan és nem limitált.

Így tehát a háláchá szerint a tartós vegetatív állapot és az Alzheimer-kór nem halálos állapotok, természetesen. Annak ellenére sem, hogy progresszívak, visszafordíthatatlanok, és elkerülhetetlenül halállal végzőnek.

A háláchá ragaszkodik hozzá, hogy az ilyen betegségben szenvedő páciensek ugyanúgy a lehető legteljesebb körű ellátást érdemlik, mint bármelyik másik beteg. Az állapotuk nem „halálos” (a betegségük legvégéig), és ezért mindenképpen kezelni kell őket az életük látszólagos „hiábavalóságától” függetlenül.

Terri Schiavo esete

Nézzük Terri Schiavo példáját. Nem agyhalott, és nem is halálosan beteg. Agykárosodást szenvedett, és úgy tűnik, tartós vegetatív állapotban marad. A testi funkciói alapvetően normálisak, de képtelen „értelmes” interakcióba lépni a külső világgal (noha a szülei azt állítják, hogy minimálisan reagál a jelenlétükre és a külső ingerekre is).

A gyengesége kognitív, és a judaizmusban semmivel sincs több vagy kevesebb joguk az ellátáshoz azoknak, akik kognitívan gyengék, mint azoknak, akik mentálisan erősek.

Az élet alapvető értékének zsidó ideálját veszik semmibe azok az erők, amelyek eltávolítanák a Terri Schiavo táplálását biztosító csövet. Noha a judaizmus elismeri, hogy az élet minősége bizonyos esetekben döntő tényező (ahogy a gyógyíthatatlan és szenvedő beteg példájában említettük) , a Tóra semmilyen esetben nem hagyja jóvá az eutanáziát. Eltávolítani egy olyan ember táplálását biztosító csövet, akinek csupán kognitív problémája van, egyszerűen gyilkosság.

Amikor a Terri Schiavóhoz hasonló, kognitívan gyenge páciensekre nézünk, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy a kín, amit érzünk, vajon Terrié-e, vagy a sajátunk. Lehet, hogy mi szenvedünk, amikor agykárosodott emberekről szóló filmet nézünk, valójában azonban a saját gondolataink mutatják a gondolkodás nélküli életet rettenetesnek. Ezt vetítjük ki a páciensre, aki lehet, hogy egyáltalán nem is szenved.

A helyzet elemzéséhez annak megértése a kulcs, hogy a jó etikához jó tényekre van szükség. A poszeknek (a halachikus döntéshozónak) pontos, őszinte és alapos értékelést kell kapnia a páciens állapotáról. Csak így lehet halachikusan érvényes és etikailag helyes döntést hozni.

fordítás · Lengyel Enikő

forrás · aish.com