Az emberi tevékenységek közül a legmagasabb szintű a a tanulás, a bölcsességgel való foglalkozás.
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. június
Szerző: Domán Sije
Megjelent: Forrás – 2011. június
A micvá forrását a Veetchánán hetiszakaszban találjuk, a Smá szakaszában: „És tanítsd meg (itt a tanítás szó nem adja vissza elég pontosan az eredeti vesinántám szó értelmét, ami egy koncentráltabb tanítást, „élesítést” jelent) a fiadnak […]” (5Mózes 6,7). Ugyan a vers nem beszél explicit az egyén kötelességéről, de következik belőle, ha mindenkinek kötelessége, hogy tanítsa a Tórát, akkor világos, hogy tanulnia is köteles. A vers folytatásának az egyszerű értelmezése is csak ez lehet: „és beszélj bennük mikor ülsz a hazádban, mikor mész az úton, fektedben és keltedben”(uo.). A Tánách egyéb helyein is találhatunk konkrét, erre vonatkozó utasítást, mint például Józsué könyvének az első fejezetében: „Ne távozzon el a szádból a Tórának ez a könyve és mélyedj el benne nappal és éjszaka” […](Józsué 1,8)
Vajon miért is tulajdonít a zsidó vallás ilyen nagy szerepet a tóratanulásnak? Az egyszerű értelme egész biztos az, hogy aki nem tanul, az nem tud. Így mondták Bölcseink: „Nagy (fontosságú) a tóratanulás, mert cselekedetekhez vezet.” Ez a fajta szerep kétirányú. Részben részletesen megtanulni a micvákat és azoknak a gyakorlati vonatkozásait; másrészt megtanulni és megérteni a micvák mélységét, spiritualitását, hogy ténylegesen hogyan is néz ki egy adott micvá a teljességében. Például a vallásos zsidó életnek egy gyakori velejárója az imádkozás. Egyrészt meg kell tanulni az imádkozás gyakorlati vonatkozásait, mikor imádkozunk, mit mondunk, mit kell hangosan, mit kell halkan, mikor milyen betoldást kell hozzátenni, mi van, ha elfelejtettük stb. lehetne még sorolni, hogy milyen jellegű részletek tartoznak az imádkozás gyakorlati megvalósításához. De aki csak ezt tudja és még ha tökéletesen is tudja kivitelezni az egészet, még távol van attól, hogy azt mondhassuk, hogy az illető „jó színvonalon” teljesítette a micvát. Ehhez még meg kell érteni, hogy miért is imádkozunk, mi egyáltalán az imádkozás – beszélünk a Világ Teremtőjével.
Hogyan lehet közelíteni ehhez a szinthez, hogyan segíti ezt a spirituális emelkedést az imarend, hogyan éri el az ember az imádkozás segítségével, hogy szerény legyen, erős hite és bizalma legyen a Teremtőben stb.. Ha valaki minderről nem tanul, „csak” imádkozni jár, még ha valaha tanulta is, csak azóta elfelejtett belőle sok mindent, nemcsak, hogy nem használja ki azt a sok lehetőséget, amit az Örökkévaló belerejtett ebbe a micvába, hanem lehet, hogy egyáltalán nem tesz eleget a kötelességének. Így lehetséges, hogy valaki azt gondolja, az imádkozás a „minjen”-nél kezdődik és ott is ér véget. Ha van minjen, elértük a teljességet, ha nincs, akkor nincs semmi. Sőt, még az is lehetséges, hogy valaki azt gondolja, az egész zsidóság a minjennél kezdődik és ér is véget.
Ugyanígy minden micváról szükséges, hogy tanuljunk és értsük őket.
Ennél egy kicsit mélyebben azt mondhatjuk, hogy az emberi tevékenységek közül a legmagasabb szintű, a legspirituálisabb a gondolati téren történő, a bölcsességgel való foglalkozás. Minél többet használja valaki ezt a területet, annál szellemibbé válik, és minél kevesebbet foglalkozik vele, minél jelentősebb nála az anyagival való foglalkozás, annál anyagibbá válik maga az ember is. Ezen belül is, ha a gondolati téren való tevékenységben a motiváció anyagi jellegű (megélhetés, társadalmi szerep stb.), kevésbé emeli az embert, míg ha tisztán spirituális jellegű, akkor jobban felemeli. Ezen a téren képes az ember, hogy az anyag és az ösztönök fölé emelkedjen, saját maga irányítójává váljon és ne legyen kiszolgáltatva külső ingereknek. Ebben a tóratanulás kiemelkedik a többi micvá közül, amik ugyan természetesen nem kizárólag gyakorlati jellegűek, de a céljuk mégis részben az anyagi világ, a test megszentelése, míg a tóratanulás nem kizárólag a zsidó élet forgatókönyve, hanem „öncélú” is − a Tórával való foglalkozás önmagáért is micvá. Különösen a szóbeli Tórában, a Talmudban való elmélyülés, ami lehetővé teszi, hogy a gondolati, szellemi terület váljon hangsúlyosabbá és az anyagi pedig mellékessé. Így mondja a Zohár is: az egyetlen dolog, ami megtöri a Jécer hárát (rossz ösztönt), az a tóratanulás.
„Az
Örökkévaló,
a Tóra
és Izrael,
egy.”
De talán van egy még emelkedettebb megközelítés ennél. A Zohárban van egy híres mondás, ami így hangzik: „Az Örökkévaló, a Tóra és Izrael, egy.” Ez a következőt jelenti: a Tóra az Örökkévaló akarata (vagy, ahogy a Maharal szokta hívni, a Tóra a „széchel eloki”, azaz isteni értelem). A személy és az akarata egy. Azáltal, hogy az Örökkévaló kinyilvánította az akaratát a Tórában, ha eggyé válunk a Tórával, elmélyedünk benne, eggyé válunk a Teremtővel is.
Mik a gyakorlati törvényei a tóratanulásnak? A téma két részre oszlik: az első a tanulás kötelessége, a második a tanításé. Minden zsidó férfi köteles tanulni, akár szegény, akár gazdag, akár egészséges, akár nem, akár fiatal, akár öreg. Mindenki, minden körülmények között köteles foglalkozni a Tórával, legalábbis valamennyi időt nappal és valamennyit este. Meddig tart ez a kötelesség? A halála napjáig. Így tanulták Bölcseink, hogy még a halál órájában se váljon meg a Tóra szavaitól. Mit tanuljon? A Rambam úgy írja, hogy az ideje egyharmadában foglalkozzon az írott Tórával (Tánách), egyharmadában a misnával és egyharmadában a Talmuddal. Ezzel szemben Rábénu Tám azt írja, hogy mi csak a Talmuddal foglalkozunk, amiben idézetek vannak az Írott Tórából és a Misnából egyaránt. Emellett természetesen mindenkinek kötelessége foglalkoznia a gyakorlati törvényekkel, Muszárral, vagyis etikával. A nők mentesek a tóratanulás micvája alól (kivéve azoknak a dolgoknak a tanulása, ami vonatkozik rájuk, akár a gyakorlati törvények, akár a Muszár, akár a zsidó világlátásról szóló írások), de ha mégis tanulnak, az micvának számít. Ezért a nők is mondják minden reggel a tóratanulásra mondott áldást.
A tóratanulás micvája olyan fontosságú, mint az összes többi micváé, ezért mindig előnyben részesül a többivel szemben. Azonban, ha tanulhatna, de adódik egy olyan micvá, amit más nem tud elvégezni helyette, akkor el kell végeznie a micvát, és csak utána térhet vissza a tanuláshoz. Ez érvényes olyan micvára is, mint például a tfilin, smá mondás stb., amit más nem tud megtenni helyette, de vonatkozik olyan helyzetre is, amikor más is megtehetné azt a micvát, csak éppen az adott pillanatban nincs jelen senki más, aki elvégezhetné azt. Ilyen például a szülői tisztelet, vendégfogadás, cedáká stb. micvája.
„Három koronát kapott a zsidó nép, a Tóra koronáját, papság koronáját és a királyság koronáját. A papság koronáját Áron érdemelte ki […], a királyság koronáját Dávid […], a Tóra koronája készen áll mindenki számára […], aki akarja, jöjjön és vegye…”