Mit üzen számunkra Kiszlév hónapja?

A hideg, fehér, téli éjszakák már-már misztikus érzetet keltenek bennünk. Ez néha arra késztet minket, hogy megfontoljuk a napunk korai befejezését, és kinyissunk egy könyvet, vagy naplót írjunk, vagy csupán arra, hogy szemlélődjünk. A csend lehetővé teszi számunkra, hogy a szívünk elég hangosan szóljon hozzánk ahhoz, hogy meghalljuk, hiszen az állandó napi rutin épp nincs jelen.

Az évszakok hatását az elektromosság magunkra erőszakolásával (és áldásával) igyekszünk enyhíteni. A nyarat a légkondicionálóval varázsoljuk tavasszá. Befűtünk otthonaikban, és a telet úgy észleljük, ha kinézünk az ablakunkon, és a fagyot csak akkor érezzük, ha hozzáérünk az ablaküveghez. Úgy hosszabbítjuk meg a napokat, hogy a lámpákat égve hagyjuk. Ennek jelentős része a szerencsének köszönhető. Végső soron senkinek sem hiányzik az a fajta nyár, amelytől annyira kimerültek, feszültek és izzadtságban tocsogók voltunk, vagy az a tél, amely bezárt bennünket a rosszul fűtött otthonainkban, miközben a napsütésre vágyakoztunk. Mindazonáltal hasznos néha időt szánni arra, hogy meghalljuk, mint üzen nekünk a világ.

Minden hónapnak megvan a maga üzenete. Arizál, a nagy misztikus azt mondja nekünk, hogy mind a tizenkét hónap párhuzamos a tizenkét törzs valamelyikével (kiszlév hava Benjamin időszaka, aki a Teremtőbe vetett megingathatatlan hitéről és a gonosszal vívott küzdelemben roppant harci képességéről volt ismert), és ennek a hónapnak a csillagászati jele az íj. Mindezek lehetővé teszik számunkra, hogy felfedjünk valamennyit a hónap természetéből, és lehet, hogy abban is segítséget nyújthatnak, hogy hogyan találjuk meg önmagunk egy részét (mivel minden zsidó a tizenkét törzsből áll össze).

Ahogy a napok hosszabbá és sötétebbé válnak, ösztönösen képesek vagyunk saját sötétebb oldalunkat érzékelni, a reménytelenség és a sérülékenység közelebb állnak a felszínhez bennünk, mint nyáron. Valóban létezik tudományos bizonyíték arra, hogy ennek biológiai alapja van.

Két esemény történt ebben a hónapban, amelyek betekintést adnak nekünk oda, ahova épp belépünk. Az első az, hogy Isten szivárványt készít a szövetség jeleként, miután eltüntette az Özönvizet. Noé távozott a bárka biztonságából, és újra belépett a világba chesván hó 28-án (a zsidó naptár előző hónapjában). Elmondhatatlan, hatalmas pusztaságot látott. Nem tudjuk elképzelni azt a sivár, szótlan világot, amellyel Noé szembesült. Felismerte, hogy tőle függ, belekezd-e egy folyamatba, amely őt és leszármazottait a világ újraértelmezéséhez vezeti. Áldozatokat ajánlott fel, hogy jelképezze elkötelezettségét az iránt, hogy fellendítse a világot és benne mindent, a mindenség szent forrásához.

Kiszlév első napján Isten azzal válaszolt erre a tettre, hogy megáldotta Noét és családját. Új szabályokat írt elő a számukra. Innentől kezdve megengedte az embereknek, hogy húst egyenek, egyben felelőssé tette őt és a tőle származó emberiséget a vérontásért. Noétól fogva teljesen egyértelmű, hogy az ember legfontosabb tulajdonsága, hogy az Úr képére lett formálva – annak minden felelősségével. Nemcsak egy fejlettebb állatfaj vagyunk, de egy teljesen egyedi faj. Az örökkévalóság szikrája nem tud soha teljesen kiveszni belőlünk, bármennyire jól álcázza ezt az ember sokszor állatiassá alacsonyult viselkedése. Nem tudunk újra az állati „útra térni”, ahogy egy kilincs sem tud kanárivá válni. Az állatok megölhetők és megehetők, de a Noé utáni világban egyetlen ember sem állat: nem lehet vérontás áldozatává. Isten megígérte, hogy többet nem bocsájt ránk özönvizet, szövetségének folytatását pedig egy szivárvánnyal pecsételte le.

Miért szivárvánnyal?

Mindig is volt szivárvány, még az özönvíz előtt is. Ami megváltozott, az a szivárvány üzenete. Mit árul el nekünk a sokszínű, fénylő szivárvány arról a földről, amelyen járunk? Elénk tárja a jövőnket. Az özönvíz után az emberiség nem fog másként fejlődni. Addig a pontig nem létezett a nemzet vagy az eltérő kultúrák fogalma. Mostantól a különböző emberek fokozatosan különfélébbekké válnak. A szivárvány egy élő kinyilatkoztatása (egy térképe) annak, amit valójában jelent (a földet). Szivárvány akkor keletkezik, amikor a tiszta fehér fény hét árnyalatra törik meg. A piros áll a legközelebb az eredeti fénysugárhoz, és az ibolya áll a legtávolabb a tiszta fehér fénytől.

Ennek van egy emberi megfelelője is. Némelyek azt választják, hogy közel legyenek az Teremtőhöz, és ebben a közelségben élik életüket. Más emberek sokkal távolabb állnak a Forrásuktól, és a felületes megfigyelő számára egyáltalán nem látszik, hogy bármilyen kapcsolatuk lenne Istennel. A helyzet az, hogy mind kétfajta ember ugyanabból a forrásból ered, ugyanúgy, ahogyan a piros és az ibolya is ugyanannak a tiszta fénynek az okozatai.

Saját, egyéni életünkben is tapasztaljuk a fény teljes spektrumát, ami az élénktől a sötétig terjed. A délután három lehet tökéletes időpont – a munka remek, az ég kék, és minden tökéletesnek tűnik. A hajnali három már teljesen más helyzet. Az ágyadban fekszel, és nem tudsz aludni. Semmi sem tűnik fontosnak, amit teszel, úgy tűnik, hogy semmi nem is fog megváltozni. Néha a sötét pillanatok külső okok miatt vannak – visszautasítás vagy valami kudarc. Azonban léteznek olyan sötét pillanatok is, amelyek az élet apályának és dagályának a részei. Mindkét helyzetben fel tudjuk ismerni, hogy Isten felruházott bennünket egy belső ritmussal, amely mozgatja bennünk a fényt a „piros” fényességétől az „ibolya” kétségbeesettségig, és hogy a lelkünk örökkévaló, és az életnek van értelme. Minden egyes ember lelke az élethez, vagyis Istenhez van hozzákötve. Életünk minden árnyalata a Fény egyetlen forrásából ered, még akkor is, ha nem mindig vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy ezt belássuk.

A chanuka fénye

A második esemény, ami kiszlév havát fémjelzi, a chanuka. Ez az egyik legsötétebb időszaka volt a történelmünknek. Mint nép nem tudtunk kapcsolódni semmihez, ami valóságos és tartós értékekkel teli. A zsidó nép jelentős része hellenistaként, minden görög dolog imádójaként határozta meg magát. A görögök jobban ismerték a térképet, mint bármely őket megelőző nép. Ők látták a hegyeket és a völgyeket, az elmét és a testet. Titokzatos pontossággal voltak megáldva, és páratlan szépséggel és erővel ábrázolták, azt, amit láttak.

De nem ismerték a földet. Az erkölcs, a jámborság és a spiritualitás kívül estek a látókörükön. És ami még rosszabb: a spiritualitást fenyegetőnek és veszélyesnek ítélték az emberközpontú világra. Elvetették a Tórát, mert az ismeretlen helyekre vezette az elmét. Elvetették a szombatot, mert az arra biztatta azokat, akik megtartották, hogy úgy lássák magukat, mint a teremtett világ részei, akik felelősek a Teremtőnek, ahelyett hogy egy olyan emberközpontú világban hittek volna, amelyben az erkölcs nem számít. A körülmetélést elvetették, mert azt jelentette számukra, hogy az ember test önmagában véve nem volt tökéletes, csak egy tökéletlen eszköz, amelyet az embernek kell tökéletesítenie.

Mindezek közepette éltük át nemzetünk újjászületését és önmagunk felfedezését. Ezután történt a csoda. A görögök megbecstelenítették a menórát, amely a lélek jelképe, és ugyanígy megbecstelenítettek minden mást a Szentélyben. Amikor a zsidók visszafoglalták a Szentélyt, az egyik első dolog, amit a hasmóneus harcosok tettek, az volt, hogy helyreállították a menórát. Miért volt ez ennyire fontos számukra? Azért, mert nem a politikai függetlenségért harcoltak, hanem a spirituális megújulásért. A menóra meggyújtása volt a válaszuk a sötétségre.

Egy napra elegendő olaj nyolc napig kitartott. Mindenkinek a maga módján kell harcolnia a sötétség ellen. Egyikünk sem ugyanolyan, mindegyikünk egy egész világ. Használjuk fel ezt az időszakot, hogy a szivárványra úgy tekintsünk, mint eső és nap természetes találkozására. Használjuk arra ezt az időszakot, hogy meggyújtsuk a menórát, amely mindig ott van a szívünkben.

forrás • aish.com

fordítás • Ferencz Dániel Benjámin