A zsidó nőknek mindig volt rá lehetőségük, hogy magas prófétai szintre emelkedjenek: az Örökkévaló ezt mondta Ábrahámnak: „Mindent, amit mond neked Sára, hallgass a hangjára.” (1Mózes 21:12) Sőt, Rási alapján ebben az esetben Sára még magasabb szintű próféta volt, mint Ábrahám. Később a nők, és köztük is Mirjam, Mózes nővére, rendkívüli szerepet játszott az egyiptomi kivonulás történetében. Amikor a fáraó testet-lelket megnyomorító kemény munkára kényszerítette a zsidó férfiakat, az asszonyok nem estek kétségbe, hanem kicsinosították magukat, és amikor ebédet vittek a férjeiknek a mezőre, igyekeztek megerősíteni a lelküket, és emlékeztették őket arra, hogy az Örökkévaló megígérte nekik, kivezeti őket Egyiptomból. Vitték magukkal a tükreiket is, amiket úgy fordítottak, hogy egyszerre láthassák benne magukat ők és a férjeik, és így igyekeztek felkelteni bennük a vágyat. Azért tették ezt, mert tudták, hogy talpra kell állítani a zsidó népet, akiket majd Mózes ki fog vezetni Egyiptomból és lehozza nekik a Tórát. Szinte prófétai magabiztossággal látták azt, amit az elgyötört férfiak a szenvedéstől nem láttak: a nép életének sorsfordító időszakát éli, közeleg a szabadulás és a Tóraadás. Amikor később a sivatagban adományokat gyűjtöttek a Miskán (Szentély) felépítéséhez, a nők a tükreiket adták oda. Mózes először nem volt benne biztos, hogy egy ilyen profán célra használatos tárgyat elfogadhat-e a Miskán építéséhez. Az Örökkévaló azonban azt mondta, hogy ezek mindennél kedvesebbek Neki, nyugodtan elfogadhatja őket; így ebből készült a kijor, a kézmosó, ahol a kohének a szolgálat előtt kezet mostak. Az igaz asszonyok arra használták ezeket a tükröket, hogy kedvessé tegyék magukat a férjük szemében, akik a testi-lelki szenvedés miatt és a fiúcsecsemőkre kimondott halálos rendelet miatt nem akartak gyerekeket nemzeni. A nők azonban a lelkük mélyén tudták, megsejtették az egyiptomi kivonulást, a zsidóság néppé válását és a Tóraadást, minden szenvedés és veszély ellenére gyerekeket akartak. A sivatagban azonban már nem a maguk szépítgetésével voltak elfoglalva, hanem minden nap a Találkozás Sátrához mentek imádkozni és a micvákat hallgatni − ezért ajánlották fel a tükröket a Miskán építéséhez (Ibn Ezra).

Amikor a fáraó elrendelte, hogy minden zsidó fiúcsecsemőt meg kell ölni, a feladatra a zsidó szülésznőket, Jochevedet és Mirjamot akarta kötelezni. Ők viszont jobban féltek az Örökkévalótól, mint a fáraótól és nem engedelmeskedtek neki. Azt a magyarázatot találták ki, hogy a zsidó nők olyanok, mint az erdő vadjai: erősek és egyedül szülnek, mire ők odaérnek, már meg is van a kisbaba. Ezután a fáraó álmot látott, amely szerint egy zsidó férfi el fogja pusztítani Egyiptomot. Erre megparancsolta, hogy minden fiú újszülöttet dobjanak a vízbe. A kegyetlen rendelet miatt Ámrám, az akkori generáció vezetője (akinek már volt két gyereke, Áron és Mirjam) elvált a feleségétől, mondván, miért éljenek együtt és hozzanak a világra gyerekeket, csak azért, hogy a fáraó megölje őket. A zsidó nép követte a példáját. Ekkor azonban Mirjam vitába szállt vele: „Apám, a te döntésed kegyetlenebb a fáraóénál is: ő csak a fiúgyerekeket fosztja meg az élettől, te viszont a lányoknak sem adsz esélyt. Ezen kívül a fáraó csak az evilági élettől fosztja meg őket, te viszont az eljövendő élettől is.” Ámrám belátta a lánya igazát, és − ő és valamennyi zsidó férfi − újra feleségül vette az előző hitvesét. Ez, a látszólag a szülői tisztelet micvájának ellentmondó megfeddés, biztosította, hogy fennmaradt a zsidó nép és megszületett Mózes. Mirjam boldogan táncolt a szülei chüpéjénél, mert prófétanőként tudta, hogy ebből a házasságból fog megszületni az a férfi, aki kivezeti majd a zsidó népet Egyiptomból, a rabszolgaságból, illetve lehozza nekik a Tórát.

Mózes hat hónapra, ádár hónap hetedikén jött világra. Három hónapos koráig anyja el tudta őt rejteni, mert az egyiptomi rendőrök csak az újraházasodástól számított kilenc hónap múlva kezdték el figyelni a zsidók házait. Ekkor Jocheved kis kosarat készített, szurokkal és mésszel vízhatlanná tette, kis baldachint emelt fölé. Mirjammal együtt levitték a Nílus partjára és ott a vízre tették. Azért választották ezt a módszert, mert azt remélték, így az egyiptomi csillagjósok azt fogják látni, hogy a zsidók megmentője a Nílusba került, és abbahagyják a csecsemők gyilkolását. Ez így is lett. Amikor Bátja, a fáraó lánya kihúzta a vízből, Mózes felsírt. Bátja gyorsan hozatott egy szoptatós dajkát, egy egyiptomi asszonyt, de a csecsemő nem volt hajlandó enni tőle, sem a többitől, akiket még hívtak. Ekkor Mirjam, aki a bokrok közül figyelte az eseményeket, jelentkezett, hogy majd ő hoz egy zsidó asszonyt. El is jött Jocheved, akire Bátja rábízta Mózest, hogy nevelje neki két éves koráig, és azután hozza el a palotába. A fáradságát pedig megfizette. Az Örökkévaló így jutalmazta meg Jochevedet és Mirjamot, akik bábaként megmentették a zsidó csecsemőket, hogy visszakapták az újszülött Mózest.

Amikor a Vörös-tenger kettévált és a zsidók megmenekültek az üldözőiktől, sirát hálaadó éneket énekeltek a Teremtőnek. Mózes énekelt a férfiakkal és Mirjam a nőkkel, ám ők nemcsak énekeltek, hanem dobokkal, csörgőkkel kísérték is a dalt. Honnan voltak hangszereik a menekülő zsidóknak, akiknek annyira hirtelen kellett elhagyniuk Egyiptomot, hogy még a kenyér sem tudott megkelni? Amikor egy másfél milliós nép (600 ezer, 20 és 60 év közötti férfi, ugyanennyi nő, valamint a gyerekek és az idősek) sietősen menekül, tengeren át, sivatagon keresztül, azt gondolnánk, hogy a hangszerek nincsenek a kevés becsomagolt holmijuk között. Mirjam és a többi zsidó asszony azonban máshogy gondolta: tudták, és bíztak benne, hogy az Örökkévaló megmenti őket, és már előre készültek a hálaadó énekre. Ez a fajta világos hit és bizalom a Teremtőben mindig is az asszonyok sajátja volt.

vissza