Történelem

A gyöngyösi kisbíró

Az életmentő trombita és a káchajmer vers története.

Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. október

Szerző: Deutsch Gábor
Megjelent: Forrás – 2011. október

Majse Krausz, a Kanadában élő kántor, aki vagy két évtizedig az őszi ünnepeken Budapesten vendégeskedett, egy Jom Kipur előtt a következő történetet mondta el nekünk.

Sokáig nem értettem, hogy itt Magyarországon – máshol a világon nem – az engesztelés napjának estéjén a “Ki hiné káchajmer…” kezdetű dalt milyen vidám, pattogós induló dallammal éneklik. Masírozni lenne az embernek kedve. Moll hangnemű hangulatot kíván az est áhítata, és ezt megzavarja a kocsmahangulatú nyers, rezes, dúr motívum. Arról van szó ezekben a versekben, hogy, mint az anyag, olyanok vagyunk az Örökkévaló kezében, ha akarja keskenyre, ha akarja szélesre formálja, szabja létünket a Földön. Hogyan illik e sorokhoz ez a vad katonazene!?

Gyöngyösön mesélték nekem, hogy ezt a dallamot az ő kisbírójuk fújta annak idején. Mielőtt még a hírek elérkeztek volna a kisebb településekre − mivel nemcsak rádió nem volt akkoriban, hanem a napilapok sem jutottak el vidékre − a rendeleteket, információkat a kisbírók adták tudtul a lakosságnak. A legtöbb helyen dobpergéssel hívták össze a figyelmes hallgatóságot, ritkábban trombitálással. Mivel a gyöngyösi kisbíró katona korában trombitásként szolgált, természetesen hangszeréhez hűséges maradt civil foglalkozásában is. Ugyanazt a néhány taktust játszotta el minden alkalommal. Ez lett a szignálja, a névjegye. És miután fújt egy keveset, sorolta a híreket. – “Közhírré tétetik, elveszett egy tik, ha megtaláltatik, beszolgáltatik. Megtalálója jutalomban részesíttetik.”

Ha valamelyik utcasarkon kocsma is volt, különösen ősszel, szüret idején, egy kis pipázásra betért a kricsmibe, megízlelni az idei bortermést. Kóstolgatás közben érdekes szavakat figyelt meg az egyik asztalnál, amelyet vagy egy tucat ember ült körül. A bíró nem volt közöttük, de a fivére igen. A csendőrparancsnok sem volt ott, de a veje igen. Egy nevezetes személyt látott, a jegyzőt. Néhány elkeseredett gazdát is megpillantott. A nyár aszályos volt, a jég is sújtotta a búzát, a rozst, tehát a gabonát, márpedig az a kenyér − és ha azzal gond van, ráncosodik a parasztember ábrázatja, nő a keserűsége.
A jegyző vitte a szót. Engesztelés napjának előestéjén minden zsidó férfi, öreg, fiatal, asszony és gyerek, a zsinagógában rostokol. Ha bátrak vagyunk, bekerítjük az épületet, meglocsoljuk petróleummal, felgyújtjuk, mintha véletlen tűzeset történt volna, husángokkal vigyázunk arra, hogy ne legyen menekülés. Házaikba beköltözhetünk, értékeiket elvehetjük, gyógyír lesz sebeinkre, megoldódnak a napi gondok. A parasztok csak hallgattak, nem szóltak, csak ittak és ez a legveszedelmesebb dolog, amikor az emberek már nem is keseregnek, még csak nem is háborognak, csak isznak. Az urak szaporították a szót. Adták a tanácsokat. A tisztelendő úr, hála az égnek, nincs a helységben, szüretel a közeli birtokon. A csendőrparancsnok az embereivel és a bíró úr majd meglátogatják pont abban az időben. Egy szem csendőr itt marad az előírás szerint, de egyedül mit tehetne? Majd a legmulyábbat felejtjük itt. Akadálytalannak látszik az akció.
A kisbíró megdöbbent. Te jó ég! Vér szennyezi Gyöngyös utcáit? Kiszolgált katonaként látott vért eleget, meg hallott halálsikolyt meg kétségbeesett kiáltást. Ebből nem kér. De mit tegyen? Végighordozta szemét a társaságon. Sem a bíró, sem a csendőrtiszt nem látszik megbízhatónak. Kósernak, ahogy a zsidók mondanák. A tisztelendő úrhoz fordulhatna, tekintélye megvesztegethetetlen, gerince egyenes, most nagyon hiányzik. Ő adna tanácsot. De most messze jár. Nincs más hátra, a rabbihoz és az elöljáróhoz kell fordulni. Bekopogott a zsidó pap lakásába. A rabbi és az elöljáró is kételkedve fogadták a híreket. Együtt dolgoznak, szinte testvéri közösségben élnek, egymást segítik, ha baj van. Nem létezik, hogy egyik szomszéd a másik ellen forduljon. Bár az elkeseredés sok mindenre rábírja az embert, különösen, ha uszítják, morfondírozott a közösség vezetője. Az elöljáró nem látta technikailag kivitelezhetetlennek az akciót. A kisbíró figyelmeztette, a patakpartján van az épület, ez csorbítja a menekülés lehetőségét. Mint katonaviselt ember, ezt jól tudta. A pap válaszolt: – Bár nem tételezünk föl semmi rosszat a nemes város lakóiról, mégis arra kérjük, ha észlel gyülekezést, fújja meg a trombitáját. És mi elmenekülünk az erdőbe. Ebben is maradtak.
Eljött a szent nap előestéje, a kicsinyek és nagyok megtöltötték a zsinagógát, a férfiak felöltötték a fehér köntöst és a rojtos kendőt a táliszt, és megkezdték az áhítatot. A rabbi szép beszédet mondott, a kántor szépen énekelt, de amikor a Ki hiné káchajmer vershez értek, megszólalt a trombita. Abbahagyták az imát, mert tudták, hogy mit jelent a zeneszó. A kisbíró látta, hogy a demizsonokba nem bort öntöttek, hanem petróleumot, és több oldalról közelítik meg a zsinagógát. Látta azt az a helységben maradt egy szem csendőr is, de ő nem is gondolta, hogy nem bor van a korsókban, nem látott okot a beavatkozásra. Talán közösen fogyasztják majd el a főtéren az idei termést. Ehhez invitálja a trombita a jó népet. A kisbíró viszont csak fújta hangszerét és hogy senki ne zavarja koncertjét, felment a, templom tornyába, belülről magára zárta az ajtót. és fújta rendületlenül. Akik körülfogták az épületet, azoknak a csend lett gyanús. Nincs gajdolás, számukra érthetetlen szavak nem repülnek a levegőbe. Meggyőződtek róla, hogy a zsinagóga üres. Üres templomot miért gyújtsanak fel? Különben is a menekültek lehetetlenné tették véletlen tűz elméletét. Legjobb lesz, ha még a környékről is elkotródnak, mert még valamit rájuk bizonyítanak. Csak ez a trombitálás maradna már abba! – Ő az oka mindennek! – kiáltotta a jegyző. Előkapta a légpuskáját és rá akart lőni a kisbíróra. De ezt már az egy szem csendőr nem nézhette tétlenül. Hangosan ráköszöntött a jegyzőre. – Jó estét jegyző úr! Milyen élénk a mai este! − Magam is úgy láttam! – dörmögte bosszúsan a jegyző és elsietett. A trombita hangja a szőlőbe elhallatszott. Felfigyelt rá a tisztelendő úr és riasztotta a tűzoltókat. Közben a menekültek megérkeztek. A bíró nyugtatta őket, bizonyára csak rémeket láttak, nem volt ott semmilyen veszedelem, mindenesetre a tisztelendő úr és a vendégei, meg a velük levő csendőrök, tűzoltók, vagy negyvenen, elkísérték a menekülteket vissza a városba. A bíró úr azt mondta, hogy mindez felesleges, de a tisztelendő úr biztos, ami biztos alapon jobbnak látta, ha felfüggesztik a szüretet és Gyöngyösre mennek. A menekülők, visszatérve a zsinagógához, most már megkönnyebbülten, ott folytatták az imát, ahol abbahagyták. Mivel a trombita akkor is szólt, erre a dallamra kezdte a kántor énekelni a verset. Ehhez csatlakozott a közösség is, mint egy nagy kórus.
És azóta a Duna–Tisza közén erre a nótára mondják a fent említett imát. Harsog, mint a diadalének. A kisbíró nevét nem jegyezték le a lusta krónikások. De legalább ezt a történetet írja már le valaki – csóválta fejét Majse Krausz.


vissza

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás