A gyerekeim már nevetnek néha, amikor újabb és újabb ötletekkel állok elő játékos motiválásukra. Nem bánom, ha pár hétig működik csak, addig is a figyelmüket arra irányítottam, ami szerintem fontos.
Egy nap abba koncepcióba botlottam, miszerint érdemes egyes tulajdonságokra mint készségekre gondolni, mert ezzel inkább nyitva hagyjuk a lehetőséget a fejlesztésükre, és ez automatikusan növeli a személyes felelősségvállalást vele kapcsolatban. A példa a kedvesség volt.
Ha egy ember a kedvességet (adott vagy örökölt) tulajdonságként kezeli, hajlamos lehet elfogadni magát, mint nem kedves embert. Ezzel együtt kialakít magáról egy nem feltétlen pozitív önképet és egy alacsony elvárást saját viselkedésével szemben. Más a helyzet, ha készségnek tekintjük.
Először is el kell gondolkodnom, mit is jelent a kedvesség valójában, mit tekintek kedvesnek. A párhuzamos példánk a gyors gépelés, ahol tisztáznom kell, mit tekintek gyors gépelési sebességnek.
Ha készség, akkor fejleszthető. Technika, módszer és gyakorlat kérdése, pontosan úgy, ahogy a gépelési sebesség is növelhető, ha az ember megtanul vakon gépelni egy számítógépes program segítségével. Persze a gyakorlás maga nem megkerülhető. A kedvesség fejleszthető, bármi is a kiindulási pontom, elsősorban rajtam múlik az előrehaladás.
A fejlődés nem feltétlen egyenes vonalú és gyors. Nem érdemes elkedvetlenedni, ha a készség lassan fejlődik. A gyakorlat mindig eredményt hoz.
Mindez persze nem újdonság. Bölcseink koncepciója a middoszokról, a folyamatos fejlődés felelősségéről pontosan erről szól. A zsidó koncepció szerint a middosz egy készség, amely fejleszthető, sőt fejlesztendő. És ezek a midoszok egymással összefüggnek.
Ezt a koncepciót szerettem volna valahogy játékosan bevezetni a családba. Annak is egy kicsi részletét. A kedvesség egyik jellemzője, hogy milyen gyorsan tud valaki a mások iránti sértettségből, haragból kilépni, megbékélni, újra kedvesnek lenni. Erre találtam ki egy mesét, amelyben a kastélyból a mesebeli park felé egy szépséges virágokkal övezet út vezet. Csakhogy mindez egy mocsár közepén van, amelyben mocsári szörnyek próbálják lehúzni a sétálót. A mese rovatban leírom az egész mesét. Az egyik kislányom szeret rajzolni és ahogy reméltem, megihlette a mese. Lerajzolta. Belamináltuk, kitettük a falra, és a család tagjait mozdítható formában rátettük. Ha valaki mérges a másikkal, kiabál stb., úgy mondjuk: bekerül a mocsárba. Onnan minél gyorsabban igyekszik kijönni, és ezt meg is teheti, ha kedvesen csinál egy heszedet lehetőleg annak, akivel konfliktusba keveredett. Persze együtt, egyedül elég sokáig lehet a mocsárban „dagonyázni”. És ilyenkor a másikat igyekszünk lehúzni magunkhoz. Az ő dolga, hogy ellenálljon, és a virágos úton maradjon. Azt hiszem a lényeg érthető. Azóta fogalommá váltak a családunkban a következő kifejezések: mocsár, lehúz a mocsárba, kijön a mocsárból, halad a szivárványos úton. Nem tudom, meddig fogjuk csinálni, de minden alkalommal, amikor gyorsabban megbékélnek, ellenállnak a provokálásnak nyertünk. És még akkor is, amikor fintorgások közepette beteszi a saját fényképét a mocsárba, ezzel elismerte a hibáját, belátta, hogy hol van, és tudja, onnan hogyan lehet kijönni. Tudatosodott bennük az is, hogy a provokálás nem kifogás, nem kell hagynod, hogy a másik behúzzon. És talán kicsit kedvesebbek leszünk mindannyian.
Minden család előállhat hasonló ötletekkel bármely tulajdonság fejlesztésére.
Trendeli Bölcsőde– zsidó bölcsőde az Újlipótvárosban