„Imádkozz a királyság békéjéért, mert ha nem félnének tőle, élve nyelné el egyik ember a másikat.”
Szerző: Szántó-Várnagy Ádám és Szántó-Várnagy Eszter Lea
Megjelent: Forrás – 2012. január
Szerző: Szántó-Várnagy Ádám és Szántó-Várnagy Eszter Lea
Megjelent: Forrás – 2012. január
Hetiszakasz: Semot
Hetiszakaszunkban az egyiptomi rabszolgaságról és a megszabadulás kezdeteiről olvasunk. Furcsa az események sorrendje: először találkozunk a fáraó diktatórikus rendeleteivel, a nehéz rabszolgamunkával, a fiúgyermekek meggyilkolásával. Majd Mózes születésének történetéről olvasunk, ezután arról, hogy a fáraó meghal, és csak mindezek után arról, hogy a zsidók feljajdultak, az Örökkévalóhoz imádkoztak, hogy mentse őket meg.
„És történt azokban a hosszú napokban, hogy meghalt Egyiptom királya, és feljajdultak Izrael fiai a munkától, és kiáltottak. És felszállt kiáltásuk az Istenhez a munkától.” (2Mózes 2,23)
Ez azért meglepő, mert éppen az ellenkezőjét várnánk. Ha meghal a diktátor, akkor azt várjuk, hogy nagy szabadság és megmenekülés követi a halálát. Natan Saranszkij mesélt gyermekkori élményeiről, amikor a sztálini diktatúra alatt a Szovjetunióban nőtt fel számos testvérével. Sztálin halálának a napján az apja összehívta a gyerekeit és így szólt hozzájuk: „Ma egy nagy csoda történt meg. A mi Istenünk megmentett minket. Ez az ember, aki ma meghalt, meg akarta ölni a zsidókat. A mai nap egy csodálatos ünnepnap, és hálásnak kell lennünk. De holnap, amikor mentek az iskolába, mindenki gyászolni fog, és siratni fogja őt, és nektek is úgy kell tenni, mint aki nagyon szomorú, mert figyelhetnek minket.”
Érdekes módon a Málbim kommentárja is hasonló helyzetet ír le. A zsidók keserűsége egyre csak gyűlt és gyűlt a fáraó élete és uralkodása alatt, de nem panaszkodhattak, illetve nem imádkozhattak, mert az egyiptomiak nem hagyták volna őket. A fáraó halálának a napján viszont „nemzeti gyásznap” volt, minden egyiptomi gyászolt. Ekkor nagy lehetőségük adódott a zsidóknak: csatlakoztak a gyászolókhoz, de csak látszólag, valójában Istenükhöz, az Örökkévalóhoz imádkoztak, aki meghallotta kiáltásukat.
A Vilnai Gáon máshogyan értelmezi a történteket. Ő valóságos feljajdulásnak látja a zsidók feljajdulását. Eszerint meglepő módon a fáraó uralma alatt (a hatalom minden rémtette ellenére) ténylegesen jobb volt a zsidóknak, mint a halála után! Példának a fiúgyermekek megöletését hozza, amikor a szülésznők azzal védekeztek, hogy a zsidó nők erősek, mire ők megérkeztek, már a fiúgyermekek megszülettek. A fáraó ezt az érvelést elfogadta, ebből azt tanuljuk meg, hogy nem akarta a megszületett gyermekeket megöletni, „csak” a szülés közben, amíg a csecsemők szinte még nem is élnek. Tehát valamilyen laza erkölcsiség működött. A halálával viszont végleg elszabadult a pokol. A zsidók ellen ingerelt egyiptomi társadalom törvényes hatalom híján, azt tett a zsidó rabszolgákkal, amit csak akart.
„Imádkozz a királyság békéjéért, mert ha nem félnének tőle, élve nyelné el egyik ember a másikat.” (Pirké Ávot 3,2)
Itt a nagy tanulság. Hiszen nemegyszer fordul elő a saját életünkben, hogy „a királyság ellen imádkozunk”, azaz valamiféle nagy változásért, amitől sorsunk vagy országunk, világunk sorsának jobbra fordulását reméljük. Érzékeljük a nehézségeket, ami minden „királyság” sajátja. Ezért hisszük azt, hogy ha a királyság megváltozik, a nehézségek elmúlnak. Nem feltétlenül.
Úgy tanulhatjuk meg értékelni azt a helyzetet, amelyben élünk, ha arra gondolunk, hogy hányféleképpen tudott volna sokkal rosszabbul alakulni. Akkor észrevehetjük az Örökkévaló segítő kezét a földi események alakulásában. És elkezdhetünk összpontosítani a saját fejlődésünkre, amelyben az igazi pozitív változás lehetősége rejlik.