Furfanggal ünnepelt a fogolytáborban.

Natan (Anatoli) Sharanskyt 1977-ben tartóztatták le cionista aktivizmusáért és a szovjet zsidók Izraelbe való alijázásának jogához való ragaszkodásáért. Ugyanakkor az ennél sokkal súlyosabb árulás bűncselekményével is vádolták: az Egyesült Államoknak való kémkedéssel. 1977–1986-ig ült börtönben, ebből 8 évet egy szibériai szovjet fogolytáborban töltött. A folyamatos nyugati nyilvános tiltakozások után felesége, Avital segítségével Natan Sharanskyt egy szovjet–amerikai kémcsere keretében 1986-ban szabadon engedték. Miután Izraelbe alijázott, és 1996-ban megalapította az orosz bevándorlók pártját, ő lett az izraeli ipari és kereskedelmi miniszter, később pedig a belügyminiszter.

A szovjet időszakból megmaradt emlékiratai telis-tele vannak lenyűgöző anekdotákkal a tömeggel szembeszálló egyén hatalmáról – a hatalomról, amely a „nem félek a gonosztól” elvéből és az elnyomó erők kinevetéséből ered. A kifejezés „nem félek a gonosztól” a Zsoltárok könyvéből vett idézet, mely könyvet egész bebörtönzése alatt magánál tartott. – A szerk.

A chanuka ünnepe közelgett. Abban az időben én voltam az egyetlen zsidó a börtönben, de amikor elmagyaráztam a társaimnak, hogy a chanuka a nemzet szabadságának, a saját kultúráink gyökereihez való visszatérésének ünnepe az erőszakos asszimiláció idejében – barátaim az ún. „kibucban” úgy döntöttek, hogy velem ünnepelnek. Még egy fából készült menórával is megleptek, melyhez gyertyákat is találtak.

Azon az estén meggyújtottam az első gyertyát, és elmondtam egy arra az estére komponált imát is. Amikor elérkezett a teaidő, belekezdtem elmesélni a makkabeusok heroikus küzdelmét, amelyen a népünk rabszolgaságtól való megmentése során mentek keresztül. Minden zek (így nevezik a Gulag foglyait) számára más személyes értelmezéssel bírt a történetem. Egyszer csak az ügyeletes tiszt is megjelent a laktanyában, és összeírta, kik voltak jelen, de nem zavarta meg a beszédemet.
Minden ezt követő ünnepi estén elővettem a menórámat, meggyújtottam a gyertyákat és elmondtam a megfelelő áldást. Ezután mivel nem volt tartalékom, egyből elfújtam a gyertyákat. Gavriliuk nevű társam ágya pont az enyémmel szemben állt, így amíg nézte, miként cselekszem, néha így morgott: „Nézzétek, egy kész zsinagógát épített magának. És mi van, ha minden tűzre kap?”
A chanuka hatodik estéjén a hatóságok elkobozták a menórát és a gyertyákat. Az ügyeletes tiszthez rohantam, hogy rájöjjek, mi történhetett.

„A gyertyák illegális anyagból készültek. Már csak ezért is büntetés jár, és a többi fogoly is panaszkodik. Félnek, hogy tüzet okozol.”
A sarkamra álltam: „Két nap múlva vége a chanukának, és akkor visszaszolgáltatom ezt az állami tulajdont is. De nekem ez most úgy tűnik, hogy meg akarják tagadni a jogom a zsidó ünnepek megtartásától.”

Az ügyeletes tiszt habozni kezdett. Ekkor felhívta a felettesét, akitől ezt a választ kapta: „A tábor nem zsinagóga. Nem engedjük Sharanskynak, hogy itt imádkozzon.”

Meglepett ezen megjegyzés butasága, és azonnal éhségsztrájkot jelentettem. Az általános ügyésznek tett nyilatkozatomban kifejeztem az engem ért sértést a nemzeti és vallási jogaim szabad gyakorlását illetően, és a KGB-nek a személyes életembe való beleszólásával kapcsolatos nemtetszésemet.

Amikor egy előre beláthatatlan hosszúságú éhségsztrájkba kezd az ember, nem tudhatja, hogy az mikor és hogyan fog végződni. Vajon a hatóságok érdekeltek-e abban, hogy gyorsan véget vessenek az egésznek, vagy inkább fütyülnek az ügyre? Pár héten belül egy moszkvai bizottság érkezése volt várható a táborba. Én ezt akkor még nem tudtam, de a hatóságok feltehetőleg már tisztában voltak a ténnyel, ami megmagyarázza, hogy miért hívattak Osin őrnagy irodájába a fenti eset után két nappal.

Osin egy hatalmas, petyhüdt, 50 év körüli férfi volt, kis szemmel és puffadt szemhéjjal – úgy tűnt, egyetlen dolog motiválta az életben, ami nem más, mint kulináris élvezet volt. De az intrika mestereként sikerült több kollégáján is túltennie fejlődése során. A rövid idő alatt, amit a táborban töltöttem, láttam, hogy miként képes átvészelni több botrányt is, és hogy mindig sikerült más vállára helyeznie a felelősséget. Élvezte a hatalmát a zekek felett, és tetszett neki, ha szenvedni látta őket. De sosem felejtette el, hogy a zekek mindenekelőtt az ő hivatásbeli fejlődését szolgálták, és tudta, miként kell cselekednie krízis esetén.

Osin egy jóindulatú mosollyal az arcán próbált lebeszélni az éhségsztrájkról. Megígérte, hogy gondoskodik arról, hogy a jövőben senki se akadályozzon az imádkozásban, és hogy ezentúl a KGB-nek sem lesz ellenvetése.

– Akkor mi a probléma? – kérdeztem. – Adják vissza a menórát, hiszen ma van a chanuka utolsó estéje. Engedjék, hogy ünnepeljek, és figyelembe véve az elhangzottakat, véget vetek az éhségsztrájknak.
– Mi az a menóra?
– Gyertyatartó.

De ennek az elkobzása már kidolgozott protokoll volt, és Osin már nem tudta visszavonni döntését az egész tábor előtt. Ahogy ezt a ragadozót figyeltem, miként az elegáns, polírozott asztalnál ül jóindulatú mosollyal az arcán, ragyogó ötletem támadt.
– Figyeljen – mondtam –, biztos vagyok benne, hogy valahol megvan az a menóra. Számomra nagyon fontos lenne, hogy megünnepelhessem a chanuka utolsó estjét. Ha megengedi itt és most, Önnel együtt is megtehetem. Meggyújtom a gyertyákat és elmondom az imát – és annak végeztével befejezem az éhségsztrájkot.

Osin átgondolta a dolgot, és nem sokkal ezután a menóra is előkerült a fiókjából. Az akkor épp szolgálatban álló Gavriliukot bízta meg egy nagyobb gyertya előkerítésével.

– Nyolc gyertyára van szükségem – mondtam. (Valójában kilencre lett volna szükségem, de még kezdő voltam a zsidó rituálék szabályainak betartásában.) Gavriliuk egy késsel elkezdte a gyertyát több darabra vágni. Mivel a kés túl életlen volt, így nem sikerült jól a darabolás. Majd Osin egy szép bicskával ügyesen nyolc darabra vágta a gyertyát.
– Menj, majd később kereslek – szólt Gavriliukhoz, aki egyből engedelmeskedett a parancsnak. Vad, komor ember volt, és az ott látottak valószínű, hogy felbőszítették.

Elrendeztem a gyertyákat, és a szobainashoz mentem a kalapomért, miközben elmagyaráztam Osinnak, hogy „az ima alatt fedett fővel kell állni, és a végén »Ámen«-t kell mondani”. Felvette az őrnagyi kalapját és felállt. Meggyújtottam a gyertyákat, és megkezdtem az imát héberül, ami valahogy így hangzott: „Áldott légy, Uram, hiszen lehetővé tetted számomra, hogy chanuka ezen napját ünnepelhessem, a felszabadulásunk és atyáink útjára való visszatérés ünnepén. Áldott légy, Uram, hisz megengedéd, hogy meggyújtsam e gyertyákat. Engedd meg, hogy a jövőben sokszor alkalmam legyen a chanukagyertyákat Jeruzsálem városában a feleségem, Avital, és családom, barátaim társaságában meggyújtani.”

Ezután Osin figyelmének hatására még héberül hozzátettem: „És jöjjön el a nap, mikor minden ellenségünk, kik ma a pusztításunkat tervezik, előttünk állnak majd és imáink végén »Ámen«-t kiáltanak.”

„Ámen”, visszhangozta Osin. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd leült és levette kalapját. Egy kis ideig csöndben néztük a gyertyák pislákolását. Gyorsan olvadtak és a forró viasz az asztal üveglapjára folyt. Osin kapta magát, hívatta Gavriliukot, akinek nyersen parancsba adta annak minél gyorsabb feltakarítását.

A laktanyába való visszatérésemkor nagy lelkesedés fogadott, és a mi kis „kibucunk” teát készített, és vidáman ünnepeltük a chanuka utolsó napját. Természetesen beszámoltam nekik Osin „áttéréséről”, ami gyorsan vált a tábori közbeszéd fő témájává. Rájöttem, hogy a megtorlás elkerülhetetlen volt, de ugyanakkor tudtam, hogy rengeteg egyéb okot is találhattak a büntetésemre.

Részlet a szerző Fear No Evil (Nem félek a gonosztól) című könyvéből.

Natan Sharansky

Fordítás: Helf Vivien