Neve: Jónás. Született: Izrael. Foglalkozása: héber.

„Azt mondták neki [a tengerészek Jónásnak]: Mondd el nekünk, miért van rajtunk ez a veszedelem. Mi a foglalkozásod? Honnan jössz? Hol a házad és melyik népből való vagy? Ő így felelt nekik: Héber vagyok. Az Urat, a menny Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet alkotta” (Jónás 1:8–9).

Miután a matrózok kidobták Jónást, egy nagy hal lenyelte. Három napot töltött a hal hasában, aztán Jónás végül kinyitotta a száját, és dicsőítette az Örökkévalót. Ez a hálaadó zsoltár csak az egyik a három hely közül, ahol Jónás valójában az emberi természetről beszél. Ez az első hely, az utolsó pedig a könyv végén van, ahol panaszkodik az Örökkévalónak. Azt várhattuk volna, hogy a hal belsejében a vonakodó próféta rájön arra, hogy mit rontott el. Tudomásul veszi a bűneit, és megbánja őket. Amit egy hagyományos író ezen a ponton tenne, az az, hogy Jónás bűnbánatot gyakorol, és az Örökkévaló megmenti a bűnbánata miatt. De a bibliai szöveg nem így működik. Az élet ennél összetettebb, és a Szentírás is. Meglepetésünkre Jónás semmit sem vall be, és semmit sem kér (olvassuk csak el figyelmesen a második fejezetet!). Választékosan dicsőíti az Örökkévalót, de nem beszél Hozzá.

Hogy megértsük ennek a zsoltárnak a funkcióját és a természetét, amelyet Isten segítségével később nagyobb terjedelemben fogunk tárgyalni, összpontosítsunk arra, amit Jónás most mond és tanít nekünk ebben a helyzetben. Úgy tűnik, hogy bizonyos igazságokat tanult meg tapasztalat útján, és ezek kifejeződését a matrózok kérdéseire adott válaszokban találjuk. Amit tőle kérdeznek, igazából azok a fajta kérdések, amelyeket a világ mindannyiunktól kérdez. Az általános nézet az, hogy az emberek a környezetük, az oktatásuk és a körülményeik „termékei”. Jónásban a matrózok egy olyan emberre leltek, amilyennel sohasem találkoztak. Azt feltételezték, hogy a szellemi óriások fajából kell, hogy származzon, amilyenről eddig sosem hallottak. Valószínűleg valamilyen lelkész volt, és a munkája tette olyanná, amilyen volt. Vagy a körülmények, amelyek között felnőtt. Valamilyen bűbájos, misztikus és szellemi világ. Valamilyen szent város vagy hegy, amelyen az Isten lakozik. Honnan jössz? Hol a hazád, és melyik népből vagy? Ez egy tisztelgés azelőtt, hogy Jónás milyen hatást gyakorolt a tengerészekre, hogy még ebben a különösen veszélyes helyzetben is inkább az érdekli őket, hogy ő kicsoda, mint hogy miképpen mentsék a saját bőrüket. Ki vagy Te, ragyogás és titokzatosság embere, és milyen erővel rendelkezel, ami így megváltoztatott minket? Akármi is a válasz, az semmire sem kötelezi őket. Végül is ők nem abból az országból jöttek, és nem olyan munkát végeztek, mint ő.

Ő attól volt olyan, amilyen, ahogy felnőtt, mi pedig az őseink miatt. Legalábbis ezt remélték tőle hallani. Jónás mindezt megértette, de nem úgy válaszolt nekik, ahogy elvárták volna. Nem is mondta meg nekik, hogy zsidó, mert ez pontosan beleillene a már létező feltételezésbe. Helyette általánosabb kifejezéssel írta le magát, hébernek, vagy ahogy akkor mondták volna, közel-keletinek. Azt mondta nekik, hogy ő azzá vált, aki volt, mivel a világ egyetlen Teremtőjét imádta. Ők is tehetik ezt, és nagyszerűvé válhatnak. „És az emberek féltek nagy félelemmel” (Jónás 1:10), „és az emberek félték nagy félelemmel az Örökkévalót” (Jónás 1:16). A válasz lényege nem annak az elmagyarázása volt, hogy elfutott az Örökkévaló elől. Ezt nem sokkal utána elmondta nekik: „az emberek rájöttek, hogy [Jónás] az Örökkévaló elől menekül, mert elmondta nekik” (Jónás 1:10). Ez a vers bizonyítja, hogy Jónás tengerészekhez intézett szavai nem arra a kérdésre válaszoltak, hogy „miért van rajtunk ez a veszedelem?”, hanem válasz egy másik kérdésre, utalás formájában. Válaszában Jónás arra törekedett, hogy jobbá tegye őket. Ugyanakkor összegezte, amit megtanult.

Mit tanult meg Jónás? Azt gondolta, hogy elmenekülhet az Örökkévaló elől a tengereken. Most rájött, hogy az Örökkévaló alkotta a „tengert és a szárazföldet”. Úgy gondolta, hogy elhagyhatja Istent. Most megtanulta, hogy mindig félni és tisztelni fogja Őt – ezért lett Jónás az, aki. Azt gondolta, hogy be tud olvadni a tengerészek nemzetközi közösségébe. Most megtanulta, hogy „héber vagyok”. Jónás megértette, hogy ő lényégében egy olyan vallásos ember, aki sohasem tudja magát elválasztani a spirituális gyökereitől. Azt mondhatjuk, hogy a vallásos felfedezés klasszikus útjára indult Jónás, és ez egy belülről kifelé tartó út volt. A tengeri tapasztalat megváltoztatta. Már nem volt illúziója maga előtt a meneküléssel kapcsolatban, melynek célja az volt, hogy csatlakozzon az anyaghoz kötött emberiség hatalmas tömegéhez. Most megtanulta, hogy az életben az volt a feladata, hogy szolgálja a Teremtőt – csak nem értette meg Őt, és nem értett egyet azzal, ahogyan a világot vezeti. Hogy lehet egy olyan mestert szolgálni, akivel nem ért egyet? Hogy szerethet valaki egy olyan nőt, aki dühíti és provokálja? Nem a múltbeli édes idők emlékeinek rendezgetésével kell foglalkozni, hanem a szeretettel, amely korábban megvolt, és mindazzal a jóval, amelyet a párja még mindig ad neki.

Ez a prófétai irodalom központi témája olyan könyvekben, mint Hósea és Jeremiás. Ezekben a könyvekben megtaláljuk Isten váltakozó attitűdjét és sokszor haragját is kifejeződni. Igaz, Jónás a hal gyomrában újjászületett. Még nem értette, hogy miért és milyen céllal. Még mindig kényszerítve érezte magát, nem volt egy véleményen azzal, aki küldte őt. Jónás kinyitotta a száját, és dicsérte az Örökkévalót, így kezdődött meg az újjászületés. Tehát az Örökkévaló válaszolt Jónás erőfeszítéseire, és megparancsolta a halnak, hogy köpje ki őt. De nem szavakkal válaszolt. Jónás elindul Isten küldetésére, de még nem teljes szívvel. Ezen a pontján a történetnek Jónás készen áll arra, hogy hallgasson az Örökkévalóra, most már felismeri, hogy neki nincs más útja.

fordítás • Szász Michaela

forrás • torah.org