Legfontosabb pillanataink a múlt ködébe veszhetnek, ha nem tesszük őket maradandóvá

„És József befogatta a kocsiját és felment atyja, Izrael elébe Gósenbe; és mikor megjelent előtte, nyakába borult és sírt nyakán sokáig” (1Mózes 46:29).

A legörömtelibb találkozás

József volt Jákov legkedvesebb fia mind közül. Az összes tóratudást igyekezett megtanítani neki, mivel Józsefben látott nagyszerű intelligenciát és bölcsességet. Józsefben látta meg kedvesének, Ráchelnek az összes kiváló tulajdonságát – a kegyességét, a szépségét és a vezetői képességeket, amelyek egy nép irányításához elengedhetetlenek. Józsefben felismerte, hogy minden, ami történt a saját életében, az lejátszódik az övében is.

Jákov odaadta Józsefnek a kisones pasimot (a színes köntöst), annak jelképéül, hogy ő lett kiválasztva nép vezetésére. Jákov úgy gondolta, hogy Józsefből származik majd a legnagyobb törzs, és ő a zsidó nép jövőjének a letéteményese is.

Amikor a testvérek megjelentek, és tudatták apjukkal, hogy József meghalt, Jákov vigasztalhatatlan lett. Olyan súlyos volt a tragédia, hogy senki sem tudta megnyugtatni. Évekig volt Jákov ebben az állapotban, a gyász ereje mit sem csökkent. A féltve szeretett gyermeke nincs többé.

Végül huszonkét fájdalmas év után apa és a fia találkoznak. Az örömöt és a kirobbanó érzelmeket nehéz lenne elképzelni – a szív legmélyebb vágyai végre valósággá váltak. József megcsókolja apját, majd megöleli, és sírva fakad, sírása véget nem érő. Ezen a ponton azonban – mondja Rási – Jákov nem csókolja meg Józsefet, és nem is sír. Smát mond.

Ez nagyon furcsa. Miért gondolta úgy Jákov, hogy pont ekkor kell smát mondania?

Jákov megragadja az érzelmi pillanatot

A válasz a kérdésre az, hogy Jákov nem csinál mást, mint megragadja a vissza nem térő pillanatot. Az érzelmek ereje a találkozáskor – amely valószínűleg a legnagyobb öröm, amit valaha is érzett – arra vezette, hogy megragadja a pillanatot, hogy képes legyen eltárolni magában, mit is érzett ekkor. Nem akarta, hogy elillanjon a pillanat ereje és elveszítse örökre. Meg akarta fogni, hogy örökre vele maradjon. Ennél még többet is akart: magasabb szinten akarta megélni az érelmeit. Az érzelmek energiáját használta, hogy kinyilvánítsa ezen a ponton hitét az Örökkévaló királyságában. „Te, Világ Királya, hoztad nekem vissza a fiamat”. Ilyen tiszta érzelmekkel még nem volt lehetősége kapcsolódni az Örökkévalóhoz, és kihasználta az alkalmat.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Jákov smát mondott

Egyértelmű, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy Jákov elmondta a smát. Minden egyes nap magára vette az Örökkévaló parancsolatait, és kinyilvánította hitét az Ő királyságában a smán keresztül. De most egy újabb szintet ért el az Örökkévaló útjainak megértésében – és ezt csakis az erőteljes érzelmei által érhette el.

Az érzelmek jönnek és mennek

Ez nagyon is lényeges tanítás számunkra. Az életünk folyamán megélünk nagy érzelmeket, jókat és rosszakat is. Érzünk nagy örömöt és mély bánatot, vannak izgalmas és lelkesítő időszakok, és van, hogy unatkozunk, és csüggedtek vagyunk. Van, amikor úgy érezzük, szétrobbanunk az energiától, és van, amikor nyomottak vagyunk. A közös ezekben az állapotokban az, hogy egyik sem tart hosszú ideig. Mint az óceán hullámai jönnek és mennek, és amikor már nincsenek, akkor rájövünk, hogy semmit nem változtattak rajtunk – mi ugyanazok maradtunk.

Az érzelmek a szellemi fejlődés eszközei

Annak a képessége, hogy megragadjuk a pillanatot, és átalakítsuk egy mindig velünk lévő, permanens állapottá, kulcsfontosságú a szellemi fejlődésünkben. Ami­kor olyas­valami történik velünk, ami egyértelműen az Örök­ké­való direkt beavatkozása az életünkbe, felismerjük ezt, és pozitív érzelmekkel, sokszor hálával reagálunk. De az érzés elmúlik. Az érzés által kiváltott tisztánlátás elmúlik.

Sokszor olyan helyzetet élünk át, amelyben az események nagyon váratlanul alakulnak. Ekkor azt mondjuk: „ez hasgacha (isteni direkt beavatkozás)!” De akármennyire is egyértelmű ez abban a pillanatban, tíz perccel később a tisztánlátás elmúlik. Az egyetlen módja, hogy ne múljon el, az az, hogy megragadjuk az érzelmeket, valamilyen tevékenységhez kötjük – ezáltal a tisztánlátás szintjét permanenssé tesszük.

A jót és a rosszat is

Sokszor élünk át negatív érzelmeket – magányt, valakinek az elvesztését, munkahelyi kudarcokat. Senki nem akarja ezeket. Azonban amikor átéljük, sokszor egy új nézőpontból látjuk magunkat és az életet is. Hirtelen eltűnik a függetlenség érzése, megszűnik a sebezhetetlenség és tévedhetetlenség illúziója, magabiztosságunk semmivé foszlik. Azonban ezekben a pillanatokban jön valami, ami eddig nem volt: tisztánlátás.

Az az ironikus ebben, hogy a fájdalom hamar elmúlik és elfelejtődik. A kérdés csak az: a tisztánlátásunk is megmarad-e, vagy elveszítjük, ahogy a fájdalom elmúlik? Ha nem teszünk lépéseket, hogy megmaradjon, és permanenssé váljon, hamarosan múlt részévé válik.

Ha megtanítjuk magunknak, hogy hogyan ragadjuk meg ezek a kiemelkedő fontosságú pillanatokat, kulcsfontosságú élettapasztalattal gazdagszunk. A tisztánlátás képességét magunkévá tehetjük. Sokszor csak egy kicsi odafigyelésre van szükségünk ehhez, egy apró döntésre, mely megváltoztatja az életünket – és az egész személyiségünket örökre.

forrás • The Shmuz

fordítás • E.G.