Egy tudós betérése – a redukcionizmustól a spiritualitásig.
Szerző: Louis Renaldo
Forrás: Aish.com
Fordította: Szántó-Várnagy Binjomin Zeév
Megjelent: Forrás – 2013. június
Szerző: Louis Renaldo
Forrás: Aish.com
Fordította: Szántó-Várnagy Binjomin Zeév
Megjelent: Forrás – 2013. június
1989 nyarának messzi múltba távolodó napjaiban egy különleges utazásba kezdtem. Az utazás során a sokáig elhanyagolt, mellékesnek tekintett lelki életem teljesen átalakult, és így szépen lassan azzá váltam, aki ma vagyok. Így lett identitásom legmeghatározóbb vonása a zsidó vallás.
Távolról indultam, egy olaszországi, viszonylag vallásos katolikus család sarjaként, majd az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) tanultam biológiát. Hogyan jutottam végül mégis erre a meggyőződésre? A legtöbb ember számára a vallásosság érzelmi, hitbeli kérdés. Ehhez képest számomra ezzel éppen ellentétes felfedezés és sors jutott. Én a szabályokon, a logikán keresztül értem el ugyanide.
Világnézetemet kezdetben a tudomány racionalista, szabályalapú felfogása határozta meg. A középiskolától kezdve rengeteget tanultunk a technológiáról és a tudományos felfedezés folyamatáról. Ez adta meg a választ minden kérdésre: a tudomány fogja meggyógyítani a betegségeket, megetetni az éhezőket, megnövelni a szabadidőnket, elhozni a világbékét. Ez a szekuláris vágyódás egy „technológiai messiás” után az a világkép, amely a médiából, az oktatásból, a kormány és a tudományos szféra részéről egyaránt meghatározó volt. Fiatal, érdeklődő, intellektualitásra fogékony elmém különösen érzékeny volt ezekre a társadalmi hatásokra. Így történt, hogy a középiskola befejeztével megtanultam a tudományos információkat minden más információnál többre értékelni, és így tettem a magamévá, minden különösebb vizsgálódás nélkül, az ezzel járó agnoszticizmust (a nézetet, mely szerint Isten létezése sem nem cáfolható, sem nem bizonyítható).
„Mindig lehet kérdezni, és mindig van válasz!”
Ebben a szellemiségben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. A komoly mennyiségű természettudományos tananyag mellett filozófiát is tanultunk. Foglalkoztatott a téma. Alapos kutatás és mérlegelés eredményeként arra a meggyőződésre jutottam, hogy csak azt hihetjük el, amit meg tudunk vizsgálni, amit meg tudunk figyelni. Emiatt a morál, az erkölcsök viszonylagosak, tetszőlegesen definiálhatjuk őket. Társadalmanként eltérők, így puszta megállapodás kérdése az egész. Abban hihetünk csupán, ami valóban kézzelfogható.
Test és lélek kettősségének problémája, azaz a dualizmus mindennek a fényében elhibázott kérdésfelvetés csupán. Tévedésük (így vélekedtem) abból ered, hogy a testünk által keltett érzésekhez, benyomásokhoz erkölcsi értékeket rendelnek. Holott valójában pusztán kémiai reakciókról és elektromos impulzusokról van szó. Agyi működésünk fizikai szinten tökéletesen magyarázható a redukcionizmus segítségével: ha megértjük egy kis petricsészében úszkáló sejt működését, és az ő viselkedését nem írjuk le olyan morális fogalmakkal mint a „jó” és a „rossz”, akkor hogy tehetnénk ugyanezt az emberrel, aki szintén ilyen részekből épül fel?
Mindebben hittem, és valahogy mégis, a humánum kérdései igen erősen motiváltak. Nem utolsósorban ebbéli érzékenységem vezetett arra, hogy orvoslást tanuljak. Példaképként tekintettem Albert Camus A pestis című regényében szereplő orvosra, aki képes értéket teremteni egy értelmetlen világban. Úgy véltem, a morál, amit annyira tisztelek ebben a szereplőben, nem más, mint racionalitásnak és józanságnak a végeredménye.
Ezt követően szépen lassan törések kezdtek el megjelenni gondosan felépített világképemben. Meglepő módon mindez éppen az egyetemen, a tudománnyal kezdődött. Két esemény volt, amely (eleinte észrevétlenül) elkezdett kizökkenteni stabil látásmódomból.
Az első az volt, amikor Noam Chomsky kritikáját olvastam, melyet B. F. Skinner nyelvfejlődési elméletéről írt. A másik az IQ-tesztek témája volt, melyek egyes kutatások szerint fajok szerint megkülönböztető módon lettek megírva, így elősegítve a szegregációt. A két eset közös tanulsága számomra az volt, hogy a dogma, az előzetes meggyőződés képes befolyásolni a tudományos megismerés – általam addig objektívnek képzelt – folyamatát.
Vajon ez a részrehajló gondolkodás a természettudományokban is képes megjelenni? Ez képtelenség, gondoltam eleinte, hiszen az a kézzelfogható valósággal foglalkozik, nem pedig a képlékeny elméletekkel. Stabilnak hitt meggyőződésem akkor kezdett meginogni, amikor egyetemi szintű kurzusokat kezdtem hallgatni az élet eredetéről. Akár egyetlen sejt hihetetlen összetettségére, rendezettségére, működésére gondolva, illetve arra, hogyan képes a dogma az érvelést befolyásolni, rá kellett jönnöm: a dogma hatása a molekuláris biológiában is érezhető. Az alapfeltevés: az élet eredete nem más, mint különböző, egyenként is igen-igen valószínűtlen események sorozata.
Az élet létrejötte a biológia előfeltevései szerint olyan egyedülálló esemény, amely bekövetkezésének esélye gyakorlatilag nulla – mégis, mint láthatjuk, bekövetkezett. Ez a gondolat nemcsak abszurd, de szellemileg, tudományosan sem kielégítő. E súlyos dogmától megszabadulva elkezdhettem szabadon gondolkodni az élet eredetéről. Miután nem kellett tovább győzködnöm magamat a „hivatalos álláspontról”, be kellett ismerjem, hogy szükségszerűen létezik egy teremtés, létezik egy Teremtő.
Ez a felismerés gyökeresen megváltoztatta a világról alkotott felfogásomat. Többé nem voltam képes a tudományra mint az abszolút igazság forrására tekinteni. Ugyanis ha a tudományos módszer valóban tökéletes lenne, a dogma képtelen lenne hatást gyakorolni rá. De láthattam, hogy nem ez a helyzet. Azt is újra kellett gondolnom, hogy vajon a morál valóban a helyes gondolkodás, érvelés következménye-e. Feltűnt, hogy a kettő sokszor ellentmond egymásnak: a logika azt diktálja, hogy így és így cselekedjek, én azonban éppen ellenkezőleg cselekszem, és tudom, hogy ez a helyes. Ez azt sugallja, hogy létezik egy erkölcs, amely független a logikától.
Természetes, hogy hosszú évekig a tudományos világnézeten nevelkedett emberként nehezemre esett a jövőbeli önmagamat vallásosnak látni. Mégis kíváncsiságom arra sarkallt, hogy komoly erőfeszítések árán előkeressem a tizenévesként, konfirmációkor jó mélyre elásott, azóta is bontatlan Bibliát. Az Ószövetséget újraolvasva világosodott meg előttem, hogy a judaizmus nem pusztán tetszőleges szabályok véletlenszerű gyűjteménye, hanem egy logikusan rendezett rendszer. De nemcsak a Bibliában említett értékek voltak számomra vonzók. Eszembe jutottak a középiskolai barátaim, akik vallásos zsidók voltak, és példás életet éltek.
Az is tetszett, hogy mekkora hangsúly kerül a hagyományos zsidó családokban a tudásra, annak átörökítésére. Nem a rituálék vonzottak – ezek a többi vallásban is megtalálhatóak. Tetszett az örömökhöz és az élvezethez való hozzáállás, a katolicizmussal ellentétben ez nemcsak megengedett, hanem egyenesen szükséges is. A nem zsidókhoz való hozzáállást is rendkívül felvilágosultnak találtam, különösen annak fényében, hogy a missziós tevékenységet mindig is furcsállottam.
Ami viszont a leginkább megfogott, az a tiszta és hozzáférhető logikájú teológia. Mindig lehet kérdezni, és mindig van válasz! A viselkedés, a cselekvés kötött, az elme viszont teljesen szabadon szárnyalhat. Azt is logikusnak éreztem, hogy az ember cselekedetei hatással vannak az erkölcsi formálódására.
Mindez még korántsem volt spirituális ébredés. Minden, ami vonzott, az elmémet vonzotta, a racionális és gyakorlatias megfontolás juttatott el meggyőződésemre. Amikor aztán 1990-ben élőben is megtapasztalhattam azt az egyedülálló vallásos-politikai-történelmi eseményt, amit egy szédereste jelent, elhatároztam, hogy meg akarom tapasztalni a zsidóságot közelről is. Lássuk, helyesek-e a megérzéseim, hogy itt a helyem? Elég erős-e az intellektuális vonzódásom ahhoz, hogy átlendítsen a vallásos léttel és a betéréssel járó érzelmi megterhelésen?
Elkezdődött egy folyamat, amely lassú tűzként perzselte fel a határt „tudományos” és „zsidó” énem között. A hideg racionalitás mellett megjelent a forró spiritualitás is, amelyet a háláchá, a zsidó jog alakított ki. Korántsem világos, hogyan eredményezheti ezeknek a cselekedeteknek a betartása a lelki növekedést, mégis, a folyamatot évszázadok óta megfigyelték. A Talmudban ez így fogalmazódik meg: „Ha engem elhagynának, de Tórámat megtartanák, a benne lévő fény visszavezetné őket hozzám.” (Jerusálmi Chágigá 1:7.) Rabbi Jehudá Hálévi Kuzárijában ugyanez a gondolat: „Az ember nem juthat el másként Istenhez, csakis az általa megparancsolt cselekedeteken keresztül.” Rámchál így ír ugyanerről a Meszilát Jesárimban: „A külső mozdulatok felébresztik a belsőket […] mivel az igyekvő cselekedet belső örömöt és vágyakozást kelt az emberben.”
Talán az lehet ennek a jelenségnek a mélyén, hogy a háláchá az ember minden egyes mozzanatát szabályozza. Minden apró cselekedetünknek spirituális jelentősége van. Minden kimondott áldás emlékeztet a nagyobb valóságra, melynek részei vagyunk. Könnyű érezni a szentséget a Siratófalnál! A zsidó élet szabályainak betartása által azonban ugyanez a szentség a mindennapjaim részévé vált.
Amikor elkezdtem keresni a vallásosságot, saját érdeklődésemből teljesítettem a micvákat. Az elmélyülés hatására ráéreztem egy újabb lépcsőfokra: pusztán azért cselekedni, mert ez az Örökkévaló akarata. Képessé lettem olyan törvények tanulmányozására is, melyekhez semmiféle személyes kötődés, érdek nem fűz. A kezdeti pragmatikus megfontolások ellenére utam talán legnagyobb eredménye ez: érezni Isten jelenlétét.