Szerző: Keleti Dávid rabbi
Megjelent: Forrás – 2011. január

Ez a cikk a zsidó történelem két nagy fontosságú dátuma, Chanuka és Tévét 10. között íródott. Látszólag nincs semmi kapcsolat közöttük, hiszen Tévét 10. az első lépés a Szentély lerombolása és a zsidó nép szétszóratása felé, míg Chanuka olyan korszakban zajlott, amikor a zsidó nép a saját földjén lakik, a Szentély áll és a zsidó nép küzd a függetlenségéért. De talán ha egy kicsit elmélyedünk Chanuka ünnepének a tartalmában, másképp fogjuk látni ezt a dolgot.

Mordecháj Jáfe rabbi, a „Lvus Mordecháj” című halachikus könyvében azt a kérdést teszi föl, hogy miért nem rendelték el Bölcseink a lakoma micváját Chanukakor, úgy ahogy ezt elrendelték Purimkor. Azt a választ adja, hogy az ünnepre vonatkozó rendeletek mindig párhuzamosak azzal a fajta küzdelemmel és veszéllyel, amiben a zsidó nép az adott időszakban létezett. Ezért Purimkor, amikor is a fizikai megsemmisítés fenyegette a zsidó népet, a micvát is a ”megmenekült” test által kell végrehajtani, ezért rendelték el Bölcseink a lakoma micváját. Ezzel szemben Chanukakor, amikor a küzdelem a szellemi megmaradásért folyt, a rendeletnek is erre kell irányulnia: hálát adni szájjal és lélekkel, így ezen az ünnepen a lakoma micvája nem kap szerepet. Érthető a szavaiból, hogy a chasmoneusuk harca nem egy politikai függetlenségi harc volt, hanem a zsidóságnak a kulturális fennmaradásért folytatott küzdelme a hellénekkel szemben. Amennyiben ez így van, ugyan politikai szinten valóban nincs kapcsolat Chanuka és Tévét 10. között, de a zsidó szellemiség fennmaradásáért folytatott küzdelem szintjén igenis van. Ugyanis ugyanaz a fajta kulturális küzdelem, ami lezajlott a zsidóság és a hellenizmus között, folytatódik a Szentély lerombolása, illetve a zsidó nép szétszóratása óta immár kétezer éve; amikor is a zsidóság más nép és különböző kultúrák között lakozik, amelyek időnként az elnyomás, időnként a csábítás erejével próbálják megszüntetni egyediségét, hitét és beolvasztani az ott élőket saját kultúrájukba és vallásukba.

Ebben a helyzetben a zsidóság kulturális-vallási fennmaradása nagyrészt attól függ, hogy a külső (el)nyomásra adott reakciója nem kizárólag ösztönös jellegű legyen − annak ellenére, hogy sok esetben vannak a zsidó népnek egészséges reakciói −, hanem nagyrészt a kultúrákhoz és a tudományhoz való viszonyának a megértéséből fakadjon.

A zsidóság első viszonyulását a tudományos és kulturális fejlődéshez Noé áldásánál találjuk, mikor megáldotta fiait: „Tágítsa ki az Isten a Jáfet (határait) és lakozzon Sém sátraiban” (1Mózes 9,27). Sém leszármazottjai a zsidó nép, akiknél a Sechina lakozik, és Görögország, ami a kultúra bölcsője, Jáfet leszármazottjai közül való és ez az, amit Noé a szépség jelzővel illetett (a Jáfet név a héber jáfe szép szóból ered), Erre mondták Bölcseink: bölcsesség található a népeknél (azaz Jáfet szépsége nem más, mint a bölcsesség szépsége). Jáfet bölcsességének az értékelése miatt, akitől ered az antik görögség, mondták Bölcseink, hogy a Tórát kizárólag görög nyelvre szabad lefordítani. Azonban, ha ennyire értékeli a zsidóság a görög kultúrát, meglepő, miért is volt arra szükség, hogy a chasmoneusok harcoljanak ellene, hol rejlik a konfliktus? Próbáljunk meg (röviden) megvilágítani pár olyan pontot, ami ellentmondásba ütközik!

A konfliktus lényegében két területen van:

1. a zsidóság és a tudomány közötti ellentmondás (más dolgokat tekintenek tényeknek)
2. a természet kutatása során vizsgált információ megítélése és spirituális vonatkozása

A zsidóság és a tudomány közötti ellentmondás témáját további két területre lehet osztani:

1. a tudományos elméletek és a Tórában, illetve Bölcseink által leírtak közötti ellentmondás
2. tényszerű ellentmondás

1.a/ A tudományos elméletek témájában − paradox módon − a konfliktus folyamatosan csökken, amennyiben olyan emberekről van szó, akik közel állnak a tudomány világához, mivel az ő számukra világos, hogy minden tudományos elmélet bizonyos állításokon alapszik, és ezért előfordult az utóbbi generációkban, hogy még alapvető elméletek is − amik abszolút igazságoknak számítottak (mint például a Newton-elmélet) − később részlegesen vagy teljesen tévesnek bizonyultak.

Ilyen például a Darwin-elmélet (mely ellentmond a Tóra Teremtés-történetének), amivel kapcsolatban Dr. Doron Gil a HáÁrec című lap 1998. február 4-i számában megjelent cikkében arról számol be, hogy az Egyesült Államokban 3000 tudós (köztük Nobel-díjasok) közösen arra az eredményre jutott, hogy az élet véletlenszerű kialakulása tudományos szempontból nem lehetséges.

A tudományos elméletek dinamikus változása miatt előfordul egy érdekes jelenség is: azaz az új elmélet megegyezik a zsidó hagyománnyal. Erre példa a „big bang”, az ősrobbanás-elmélet. Howking, a nagy elméleti fizikus alkotta meg azt a teóriát, miszerint az egész világegyetem egy kis pont volt, és egy fizikai változás következtében történt a nagy robbanás és alakult ki a világegyetem, ami azóta is folyamatosan tágul. Evvel megegyező dolgot állított a középkori nagy rabbik és kabalisták egyike, Ramban, aki szerint a Teremtés kezdetén egy olyan anyag lett megteremtve, ami magába foglalta potenciálisan az egész világegyetemet. A világ tágulásával kapcsolatban az Örökkévaló egyik neve: Sá-dá-j. Bölcseink úgy magyarázzák ennek a névnek a filológiai jelentését, hogy: Se-omár leolámo-DÁJ, azaz, aki mondta a világának: „elég” (ugyanis a világ folyamatosan tágult, amíg az Örökkévaló „rá nem kiáltott”, hogy elég, így szabta meg a tágulás mértékét).

1.b/ A tényszerű ellentmondások kategóriájában is előfordul, hogy kiderül, a Bölcseinknek van igazuk. Ehhez kapcsolódóan érdemes megismerni a Maharal alaptételét (lásd a továbbiakban).

Egy érdekes példa arra, hogy a modern kor igazolta Bölcseink állítását a világegyetemben található csillagok számáról. Az asztronómusok úgy gondolták egészen Galilei koráig, hogy mintegy 6000 csillag létezik a világegyetemben. A Talmudban (Brachot 32) van egy számítás erről, ami alapján a szám ennek a sokszorosát adja ki, ezért sokáig a talmudi állítást helytelennek tartották. Manapság a tudomány 10 a 19-en csillag létezéséről tud, ami nagyon közel esik a Talmud számításához, ami szerint ez 10×1.0643 a 18-on.

Azonban, ahogy már mondtuk, a Tóra és a tudomány ellentmondásának a problémájában az útmutatónk a Maharal alaptétele.

A Maharal azt mondja, hogy a zsidóság és a tudomány két egymástól különböző területet vizsgál. A tudomány a létező világgal, míg a zsidóság annak spirituális gyökereivel foglalkozik. A zsidóság szerint minden fizikai dolognak van szellemi gyökere, ahogy ez írva van a Midrásban (Háázinu): nincs olyan fűszál, amin nem áll egy angyal (spirituális küldött) és mondja neki: nőjél! Példának hozza erre a Maharal a szivárványt. A Tóra azt írja, a szivárvány az Örökkévaló és az emberiség közötti szövetség jele, mely arra az ígéretre utal, hogy többet nem lesz vízözön a földön. Látszólag ennek ellentmond a tudomány (optika), ami azt állítja, hogy a szivárvány természetes jelenség, amelyet az eső, illetve a páracseppek okoznak, amikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk. A fent említett alaptétel szerint, mondja a Maharal, nincs ebben semmiféle ellentmondás. Ugyanis a Tórában az van leírva, hogy mi a szellemi gyökére annak a fizikai dolognak, ami ezt az optikai jelenséget okozza. A témához kapcsolódó források utalnak arra, hogy ugyanezért volt a kulturális nézeteltérés a zsidóság és a hellenizmus között, ugyanis a görögök nem fogadták el azt − amit a zsidóknál csak gőgösségnek tulajdonítottak −, hogy a természet bölcsességének a megértése náluk (mármint a zsidóknál) mélyebb, mert a természetet szélesebb értelemben, a szellemi gyökereiben nézik és értelmezik.

2./ A természet vizsgálata során kapott információ megítéléséhez és spirituális vonatkozásához kapcsolódó példa a következő:

Rambam a halachikus könyvében megmagyarázza, milyen spirituális következményei vannak, ha az ember elmélyed a természetben (Hilchot jeszodé háTorá 2,2): Hogyan juthat el az ember az Örökkévaló szeretetéhez és a félelméhez? Amikor az ember elmélyed az Örökkévaló tetteiben, nagy és csodálatos teremtményeiben, illetve látja bennük az Örökkévaló mérhetetlen értékét és végtelen bölcsességét, azonnal szereti, dicséri, szépíti (Őt) és felébred benne egy erős vágy, hogy megismerje a nagy Örökkévalót, ahogy ezt Dávid király is mondta: „Szomjazik a lelkem az Örökkévalóra, az élő Istenr””. Amikor belegondol ezekbe a dolgokba, mindjárt hátrahőköl, fél, és tudatossá válik benne, hogy ő egy kicsi, alacsony, homályos teremtmény, aki könnyű és csekély tudattal áll az előtt; akinek teljes a tudata, mint azt mondta Dávid király is: „Amikor látom az egedet, ujjaid cselekvését […], mi az ember, hogy megemlékezel róla. (Zsoltárok 8,4-5) És ezek a dolgok alapján, elmagyarázom nektek az Örökkévaló cselekvéseinek szabályait, hogy ezáltal az értőnek meg legyen a lehetősége, hogy eljusson az Örökkévaló szeretetéhez.”

Most már megérthetjük, hogy valójában ez kellene, hogy legyen a tudomány fejlődésének a szerepe, a Rambam által említett asztronómiáé, vagy például az orvostudományé, amely többek között az agyműködés, a látás, a DNS összetettségét vizsgálja. Így mondta Jób is: „A testemből látom az Istent.” A tudományos fejlődés magában rejti azt a veszélyt is, hogy az ember eljuthat általa a gőghöz. Ez pedig azt okozhatja, hogy megtagadja a Teremtőt, vagy legalábbis tagadja függését az Örökkévaló gondoskodásától, mert úgy érezheti, uralkodik a természeten, meg tudja oldani a problémáit az Örökkévaló nélkül is.

Más oldalról, úgy láthatjuk, hogy korszakunkban egyre növekszik azoknak az első osztályú, zsidó tudósoknak a száma, Albert Einsteintől, nagy fizikusokon és orvosokon át, akiket a tudományos felfedezések megerősítettek annak a bizonyosságában, hogy a világnak van teremtője és vezetője. Az is világossá vált, hogy ez nem kizárólag a zsidó tudósok hozzáállása. A Times Magazin 1993 szeptemberi számában áll, hogy 60 tudós, közöttük 24 Nobel-díjas, kihirdette, hogy a világ keletkezésének egyetlen lehetősége a Tánáchban (Bibliában) említett Isten által volt.

Ezen kívül létezik egy másik ellentét azon általánosan elfogadott nézet között, amely azt vallja, hogy az ember intellektuális fejlődésének önálló értéke van, illetve a zsidó bölcsesség között, amely úgy tartja, a bölcsességnek belső bölcsességnek kell lennie, azaz hatással kell lennie az emberre, hogy az ki tudja javítani a tulajdonságait és eljuttassa a teljességhez. Így volt ez a zsidó népben Mózestől Salamon királyon keresztül Rambamig, a Vilnai Gaonig, illetve egészen a nemzedékünk bölcseiig, akik lelkének szépsége csodálatos a világ számára. A zsidó nép feladata, hogy ezt az ideált teljes erővel eljuttassa száműzetése minden helyére, még a hihetetlenül nehéz helyzetekben is (mint például az inkvizíció, a kommunizmus, a nácizmus), a 2000 éven át tartó hosszú időszakon keresztül, és ezáltal legyen fény a világ számára.