A Sum-háromszög (lásd előző számunkban) tanházai a háláchá meghatározói voltak, és Európa német nyelvű övezetében nagy elismertséggel bírtak. Az egyik legismertebb rabbi ebből az időszakból Rabbi Gersom ben Jehuda (960–1040), azaz Rabbenu Gersom Meor haGola (a diaszpóra megvilágítója) volt Mainzban. A gyerekkoráról különböző legendák maradtak fenn: állítólag elutazott Konstantinápolyba, Jeruzsálembe és Babilonba, mielőtt idősebb korában Mainzban telepedett volna le jesivát alapítani. Valószínűleg azonban Kelet-Franciaországban, Metz városában született, és házasság révén érkezett Mainzba. Az Írás tanulmányozásával, a belőle levont tanulságokat felhasználva alapvető újításokat hozott az askenázi zsidóságba. Ő vezette be pl. azt a törvényt, hogy a váláshoz az asszonynak az egyetértése is szükséges. Korábban ez nem volt minden esetben így a gyakorlatban. A nevéhez fűződő törvények közül talán leghíresebb a poligámia tilalma. Korábban a zsidó férfiaknak meg volt engedve, hogy több nőt vegyenek feleségül válás vagy megözvegyülés nélkül. Most viszont egyszerre csak egy feleségük lehet. Rabbenu Gersom ezen rendelete máig érvényes. Ő vezette be továbbá a levéltitok intézményét. Vagyis hogy senki sem nyithat fel és olvashat el olyan levelet, amelynek nem ő a címzettje.
De más elismert, máig alapvető fontosságú rabbik is működtek Worms, Mainz és Speyer közösségeiben. Rabbi Meir ben Baruch Rottenburg, azaz a rottenburgi Máhárám, aki a wormsi jesivában tanult, majd Rothenburg ob der Tauberben saját tanházat alapított, amely egész Európából vonzotta a tanítványokat. De a mindenkori legismertebb tórakommentátor, Rabbi Slomo ben Jicháki, azaz Rási szintén Wormsban tanult mielőtt visszatért a franciaországi Troyes-be, ahol ő is saját jesivát alapított.
A virágzó középkorban szinte minden nagyobb városnak volt zsidó közössége, melyek ugyancsak virágoztak. Néhány tagjuk kifejezett jómódban élt, ahogy azt különböző régészeti leletek bizonyítják. Jellemzők ezek között az úgynevezett „esküvői gyűrűk”. A háláchá szerint az esküvőn a vőlegénynek egy legalább prutányi (bronzérményi) értékű tárgyat kell a menyasszonynak adnia. Az évszázadok során ez a tárgy jellemzően a gyűrű lett. A középkorban ezek a gyűrűk általában aranyból készültek, és gazdagon megmunkálták őket. Többnyire egy kis ház foglalt helyet rajtuk. Ennek a jelentését kétféleképpen értelmezhetjük: A ház szimbolizálja a chüpét (esküvői baldachin), illetve az új házat, új családot, amelyet az új pár alapítani készül. Más interpretáció szerint viszont a ház a jeruzsálemi Szentélyt jelképezi, amelynek pusztulására minden zsidónak még élete legörömtelibb pillanatában is emlékeznie kell.
Kiutasítás, üldözés és kényszerű keresztség
A zsidó közösségek alapvető problémája a virágzó középkorban az egyház egyre erősödő nyomása. Zsidók nem birtokolhattak földet, és nem gyakorolhattak kézműves szakmákat. Kizárólag orvoslással, illetve pénzügyi tevékenységekkel foglalkozhattak. Ez utóbbi oka, hogy a keresztényeknek tilos volt a kamatszedés. A zsidók nem választhatták meg lakóhelyüket, hanem a magas kerítéssel körbevett zsidónegyedekben kellett lakniuk. Ezeket a negyedeket sötétedés után nem hagyhatták el. A középkor legismertebb ilyen zsidónegyede a velencei Ghetto, amelynek nevét idővel minden város ilyen negyedére alkalmazták. Zsidók már nem vehettek részt a városok politikai életében, és magas adókat kellett fizetniük. A keresztes hadjáratok és a pestisjárványok idején tömeges pogromokra került sor. Az első komoly üldözés 1096-ban történt, az első keresztes hadjárat hevületében. A következő évszázadokban a belső politikai sérelmek kezelésére gyakran a pogromokat és zsidók elleni koncepciós pereket használták fel. A zsidókat gyakran krisztusgyilkossággal, gyermekgyilkossággal, kútmérgezéssel és egyéb szándékos károkozással vádolták. Mainz és Worms teljes zsidó lakossága eltűnt, Köln pedig elvesztette a közösségének nagyobb részét. Az egyház nyomására sok zsidó hagyta magát megkeresztelni, mint például a tudós Júda Köln, aki 1128-ban áttért a kereszténységre, és pappá vált. Az ilyen kényszerkeresztelkedések abban az időben mindennaposak voltak.
Rabbenu Gersom a XI. században felismerte a kényszerkeresztelések problémáját, és olyan szabályokat vezetett be, amelyek az ilyen folyamaton átesett emberek helyzetét tisztázni hivatottak. Voltak egyébként fordított esetek is: keresztények, akik a zsidóságra tértek, annak ellenére, hogy az egyház üldözte őket, és akit megtaláltak, azt kivégezték. Az első ilyen ismert példa Bodo diakónus a IX. századból. A giur, vagyis a zsidó vallásra áttérés akkoriban annyira gyakori lehetett, hogy a „prozelitacsinálás” a pogromok egyik indokává vált. Az üldözéshullámok gyakran egyes személyek ellen is irányultak. A rothenburgi Máhárámot Habsburg Rudolf császár 1286-ban elfogatta, majd 5053 (1293) ijár hó 19-én fogságban meghalt. Mindenki megpróbálta kiszabadítani, kiváltani. Csak 14 évvel halála után egy Alexander ben Slomo Wimpfen nevű zsidónak sikerült a holttestét visszaszerezni és megfelelő temetésben részesíteni. Őt később a rabbi mellé temették, sírjaik ma is látogathatók a wormsi zsidó temetőben.
Csak a XV. században ért véget Közép-Európában a rendszeres zsidóüldözés, de addigra már a korábban virágzó közösségek nagy része megsemmisült. Sok városba (pl. Köln) zsidóknak tilos volt visszatérni és a nem zsidó lakosság között lakni.
fordítás · Silber Gábor